*NBRK - Nemzetközi Bűnügyi és Rendfenntartási Központ
Sötét és hideg van, az eső is
zuhog. A dzseki alatti ingem és farmernadrágom a testemre tapad,
egyre jobban elnehezülnek, ahogy szívják magukba az esőcseppeket.
Utcáról, utcára rohanok, érzem, hogy fáradok, de nem adom
fel. Tekintetem a fekete kabátos férfire szegezem, aki menekül
előlem. A távolság lassan csökken köztünk, s az utolsó csepp
energiámat is felhasználva fokozom a tempót. Már alig egy méterre vagyok tőle,
elrugaszkodom a földtől, és rávetem magam. Elveszti az egyensúlyát,
ez által mindketten a földre kerülünk. Arccal a beton felé
érkezik, leszorítom, és kezeit hátra húzom a derekához.
– Csalásért és a hatóság előli
menekülési kísérletért letartóztatom – kattintom is a
bilincset a csuklóin.
Zihálva állok fel, őt is felrángatom a földről, miközben élesen sikítozó sziréna veri fel a csendes
utcát. A rendőrök átveszik tőlem a bűnözőt, aki csendesen
viseli tettei következményét.
– Szép volt, Haneul – mosolyogva
vereget vállba a társam.
– Te is itt vagy? Annyira lemaradtál,
hogy meg is feledkeztem rólad – csipkelődök.
– Szégyenkezem is, amiért egy nő
lekörözött – vigyorog.
Hazaérve levetem a teljesen átázott
ruháimat, hosszú tincseimet kiengedem a szoros copfból, és
beállok a forró zuhany alá. Így megy ez napról, napra, ami
fárasztó, de mégis örömmel tölt el a munkám. Már gyerekként
eldöntöttem, hogy az emberek biztonságáért fogok dolgozni.
Másnap reggel egy nagy boríték vár
az irodai asztalomon, „Han és Park nyomozó” felirattal. Leülök, és
kíváncsian nyitom fel, figyelmesen olvasni kezdem a jelentést.
- Jó reggelt! - hallom az érkező
társam hangját, de nem figyelek rá. - Mi ez? - közelebb hajol.
- Ne mássz a személyes terembe! – a
kezemmel egy képzeletbeli falat építek az arcunk közé.
Park Chanyeol olyan ember, aki mindig
szórakozott és gyerekes, de van egy komoly énje, amit akkor vesz
elő, ha akció van. Olyankor rá se lehet ismerni. A magasságát
illetően hatalmas termete van, de a testsúlya körülbelül annyi
lehet, mint egy tollpárnáé; mégis hatalmas erő van benne, amit
sose fogok megérteni. Az arcát illetően egy helyes fiúcska, a
manó fülei ellenére is, amik állandó viccek tárgyai. Egy éve
helyezték át mellém, a személyiségünk teljesen különbözik,
és sokszor az agyamra megy, mégis egész jól kiegészítjük
egymást a nyomozások során.
- Tegnap rendeltem kaját, és a
ramennel valami nagyon nem stimmelt – belekezd a szokásos
sztorizgatásába, de én a jelentésre koncentrálok –, mindig
onnan rendelek és általában jól főznek, de most nagyon
elcseszték, lehet, hogy új szakács van, vagy nem tudom, de -
- Gyere, induljunk – felpattanok, és
a kezébe nyomom a borítékot.
- Hova? - szól utánam.
A parkolóban ér utol, beszáll az
anyósülésre. Beindítom a koromfekete Chevrolet motorját, és
csatlakozunk a nagy forgalomba. Chanyeol átkapcsol komoly módba, és
a jelentésben álló szövegre koncentrál.
- Megint eltűnt egy nő? –
meglepetten pislog, de a hangja egyáltalán nem úgy hangzik, mint
akit meglepett a dolog. – És ez is Samcheongdongban történt... A
héten ez a harmadik ilyen bejelentés.
- Képzeld Chanyeol, én is itt
dolgozom, egyelőre még jó a memóriám és nem okoz gondot, hogy
elszámoljak háromig – a szemeimet forgatom.
Nem látom, de érzem
magamon a sértődött tekintetét. Hallat egy frusztrált sóhajt,
majd ismét megszólal.
- Csak azért mondom, mert szerintem
ugyan az lehet a tettes...
- Azt a mindenit! Micsoda
következtetés, én erre még nem is gondoltam – erősen túlzott
szarkazmussal válaszolok. – Ezért a szenzációs feltevésért
kérvényezhetnéd a fizetésed megduplázását – pirosra vált a
közlekedési lámpa, ezért megállok a kereszteződés előtt.
- Rohadtul nem értem, hogy mi bajod
van! – felcsattan. – Miért utálsz ennyire?
- Nem utállak, csak annyira
egyértelmű-
- Neked minden olyan egyértelmű! –
tovább háborog. – Tudom, hogy profi vagy, azt is tudom, hogy nem
akarsz elfogadni a társadként, és örülnék, ha legalább egy
napig nem beszélnél úgy velem, mint egy tapasztalatlan
zöldfülűvel.
- Előbb bizonyítsd, hogy nem vagy az
– fennhangon vetem oda, a lámpa zöldre vált, és a gázra lépek.
Tömör feszültség van az autóban,
Chanyeol némán ül mellettem. Az utat nézem, de a szemem sarkából
látom, hogy az ujjaival a térdén dobol, és ebből tudom, hogy
ideges. Ez csak egy volt a sok veszekedés közül, sőt, ez még
csak egy kisebb vitának számít. Az elmúlt egy évben egyszer se
voltam kedves vele, teljesen jól látja a helyzetet: nem tudok úgy
gondolni rá, mint a társamra. Nem vele a van a gond, ő nem tehet
semmiről. Én vagyok a hibás, mert nem vagyok képes elfogadni a
változásokat.
Hát elérkezett a nem várt nap.
Már kora reggel hasogató fejfájással ébredek, és ez csak
megerősít abban, hogy szörnyű napom lesz.
Morgok egy köszönés-szerűséget
a portásnak, illetve mindenki másnak, aki velem szemben jön az
NBRK* intézményében. A huszadik emeleten kilépek a liftből, a
labirintust képező folyosókon magabiztos léptekkel haladok végig,
a megszokott útvonalon. Bemegyek a „Nyomozói iroda” ajtaján,
és akaratom ellenére is, rögtön kiszúrom az ismeretlent, aki az én
asztalom melletti helyen ül. Egy fintor kúszik az arcomra.
- Jó reggelt, Haneul!
Figyelmen kívül hagyom Baekhyun
üdvözlését, és asztalomhoz megyek, hanyagul dobom le a táskám,
és rá se nézek az idegenre, aki azonnal felpattan, és mélyen
meghajol.
- Jó reggelt, Han nyomozó! Park
Chanyeol vagyok az új-
- Tudom ki vagy – összeszűkített
szemekkel nézek rá.
– Nem kell jópofizni meg udvariaskodni, inkább arra koncentrálj,
hogy megfelelően végezd a dolgod – szemrehányó tekintetemet
leveszem róla, leülök, és a fiókban kezdek keresni egy
dokumentumot.
- Keményen fogok dolgozni! –
túláradó lelkesedéssel, újra meghajol.
Megérkezünk a
megadott címre, még mindig nem szólunk egymáshoz. Kiszállunk a
szolgálati járműből, és a környékhez képest igényesnek tűnő
családi ház ajtaján Chanyeol kopog be. Másodperceken belül egy
megtört asszony nyit ajtót, a felmutatott jelvényeink láttán
megkönnyebbülés fut át az arcán.
- Hál' Isten... –
teljesen kitárja az ajtót. – Jöjjenek be!
A ház belülről
is rendezett és igazán otthonos, tipikusan olyan hangulatú, mint
egy idős házaspár kis lakása. A nő bevezet minket a nappaliba,
ami nem túl nagy. Egy kanapén, egy asztalon, egy tévén és néhány
polcon kívül nincs benne más. Chanyeol és a nő helyet foglalnak, én pedig a polcok felé veszem irányt, hogy körülnézzek, de közben
figyelmesen hallgatom a beszélgetést.
- Lee Minhee, az Ön lánya, igaz? -
kezd bele a társam.
- Igen – a hölgy hangján
hallatszik, hogy próbálja visszatartani a sírást.
- Pontosan mikor látta őt utoljára?
- Tegnap előtt. Minden vasárnap átjön
vacsorázni, és csak késő este ment el.
- Egyenesen haza indult?
- Azt mondta, hogy igen.
- Vannak esetleg ellenségei, vagy olyan emberek, akikről eképzelhető, hogy tettek vele valamit?
- Dehogy! Minheet mindenki szereti.
Kedves és aranyos, a munkatársaival is jó a kapcsolata... Ugye életben
van még? Kérem, mondják, hogy épségben megtalálják! – a
hangja egyre kétségbeesettebb.
- Azon vagyunk, asszonyom – nyugtatja
Chanyeol.
A polcokon álló, bekeretezett képeket
figyelem. A legtöbbjükön rajta van az asszony, ezért azt
gondolom, hogy ezek mind családi fotók. Óvatosan elveszem az
egyiket, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A képen boldogan
mosolyog az anyuka, mellette egy vele egykorú férfi áll, középen
pedig egy fiatal lány, Minhee. A képből árad a családi szeretet,
mindenki olyan boldognak és gondtalannak tűnik rajta. Elszörnyedek,
mert véget ért náluk ez az időszak, és most az eltűnt lányért
aggódnak. Visszateszem a képet, és a mellette lévőt is leveszem.
Ezen a lány van, és egy férfi, aki idősebbnek tűnik nála.
Boldog mosoly van az arcukon, és egymásba karolva állnak.
- Ki ez a férfi? – a nő felé
mutatom a fotót.
- Ő Son Kyundong, Minhee élettársa.
- Milyen a kapcsolatuk?
Chanyeol szúrós pillantással
megrázza a fejét, de figyelmen kívül hagyom, a nő válaszára
várok.
- Még sose volt köztük komolyabb
veszekedés, legalábbis én nem tudok róla. Öt éve együtt
vannak, már az esküvőt is tervezik... – ismét a könnyekkel
küszködik.
- Körülnézhetnénk a lakásukban?
- Persze csak akkor, ha nincs ellenére
– teszi hozzá Chanyeol.
- Nekem mindegy mit tesznek, csak
találják meg az én drágámat! – egy zsebkendővel törölgeti a
könnyeit.
Egy kis cetlire leírja a címet,
közben végig sír. Amikor megtört családtagokat, barátokat
látok, teljesen átérzem a helyzetüket, pontosan tudom, hogy mit
éreznek.
Beülünk a Chevroletbe, de ezúttal
Chanyeol vezet.
- Ezt jól elszúrtad – korhol.
- Csak a dolgomat végeztem.
- De lehetnél közben egy kicsit
tapintatosabb is. Itt érző emberekről van szó, akik aggódnak a
szeretteikért, nem rohanhatod le őket azzal, hogy máris
meggyanúsítod az egyik közeli ismerőst.
- Nem gyanúsítottam senkit! –
csattanok. – Egy szóval se mondtam, hogy a pasi tette!
- Lehet, hogy nem mondtad ki, de elég
egyértelmű volt, hogy rá gyanakszol, ráadásul indokolatlanul.
- Te most próbálsz kioktatni?
- Nem, csak eszedbe juttatom azt, hogy
az embereknek vannak érzéseik, és szerintem nem hiányzik nekik,
hogy haszontalan elméletekkel halmozd el őket!
Szólásra nyitom a számat, de
meggondolom magam, és nem mondom ki a szavakat, helyette inkább a
szélvédőn bámulok kifelé, s képzeletben egy vécébe nyomom
Chanyeol irritáló fejét.
- Annyi lett volna a dolgod, hogy
átnézed a holttestet, erre te öntörvényűen felfedező útra
indultál! – idegesen vágom az asztalra a papírokat, amik
hangosan csattannak rajta.
Az egész iroda elnémul, mindenki
minket néz, de egyáltalán nem érdekel.
- Meglett a gyilkos, és ez a
lényeg! – Chanyeol magabiztosan érvel maga mellett.
- Könnyebben is kézre kerülhetett
volna, ezzel csak megnehezítetted a dolgunkat!
- De könyörgöm, te most mit
problémázol ezen?! Ugyanaz lett a végeredmény! – nem kiabál,
de a hangja erőteljes, határozott. – Tudod mit? Szerintem neked csak
az a célod, hogy valamivel belém köthess! Mindig, minden kis
apróságért kiosztasz, hülyeségek miatt kezdesz veszekedni!
Miért? Ezzel csak hátráltatsz engem és saját magadat is!
- Kész, vége, én ezt nem csinálom
tovább!
Lendületesen sarkon fordulok, az
eseményt követő emberek félreállnak az útból, és kivonulok a
szobából. Az utam egyenesen a folyosó másik végéig tart, ahol a
főnyomozó irodája van. Bekopogok, nagy légvételekkel próbálom
lenyugtatni magam.
- Gyere – kihallatszik a válasz.
Benyitok, becsukom az ajtót, és
egy meghajlással üdvözlöm a negyvenes éveiben járó férfit,
aki a papírokat leteszi a kezéből, s a szemüvegét leveszi, majd
rám pillant.
- Mi a helyzet, Han nyomozó? –
kedves mosoly van az arcán.
- Lenne egy problémám... –
óvatosan araszolok közelebb az asztalhoz.
- Ha Park nyomozóról van szó,
akkor hallani se akarom – a mosolya eltűnik, komollyá válik a
tekintete, de ez sem tántorít vissza.
- De én-
- Nem! – felemeli a kezét, ezzel
csendre int. – Figyelj, Haneul... Látom, hogy nagyon nem bírjátok
egymást, de én tudom, hogy Chanyeol a tökéletes partner számodra,
mert benne megvan az, ami belőled hiányzik.
- Biztos van más is, akiben ezek
megvan – erősködök.
- Őket is ugyanígy utálnád, nem
igaz? – nem válaszolok, mindketten tudjuk, hogy igaza
van. – Elhiszem, hogy hiányzik Wu
nyomozó, de nem tudom visszahozni melléd, sajnálom...
- Én is... – suttogom magam elé.
- Tessék?
- Nem kaphatnék valaki mást, Chanyeol helyett? – visszaterelem a témát.
- Mit gondolsz, szerinted az égből
potyognak a bűnügyi nyomozók? Örülnöd kéne, mert Park nyomozó
volt az egyetlen, aki képes volt Szöulba költözni azért, hogy a
társad legyen. Ráadásul Busan legjobb ügynöke volt. Békélj meg
vele, és a munkára koncentráljatok, egymás szekálása helyett.
Nem válaszolok, de az arcomra ülő
fintort nem tudom elrejteni.
- Ne őt hibáztasd – folytatja. –
Ő nem tehet semmiről.
