1. Fejezet

*NBRK - Nemzetközi Bűnügyi és Rendfenntartási Központ

Sötét és hideg van, az eső is zuhog. A dzseki alatti ingem és farmernadrágom a testemre tapad, egyre jobban elnehezülnek, ahogy szívják magukba az esőcseppeket. Utcáról, utcára rohanok, érzem, hogy fáradok, de nem adom fel. Tekintetem a fekete kabátos férfire szegezem, aki menekül előlem. A távolság lassan csökken köztünk, s az utolsó csepp energiámat is felhasználva fokozom a tempót. Már alig egy méterre vagyok tőle, elrugaszkodom a földtől, és rávetem magam. Elveszti az egyensúlyát, ez által mindketten a földre kerülünk. Arccal a beton felé érkezik, leszorítom, és kezeit hátra húzom a derekához.

– Csalásért és a hatóság előli menekülési kísérletért letartóztatom – kattintom is a bilincset a csuklóin.

Zihálva állok fel, őt is felrángatom a földről, miközben élesen sikítozó sziréna veri fel a csendes utcát. A rendőrök átveszik tőlem a bűnözőt, aki csendesen viseli tettei következményét.

– Szép volt, Haneul – mosolyogva vereget vállba a társam.

– Te is itt vagy? Annyira lemaradtál, hogy meg is feledkeztem rólad – csipkelődök.

– Szégyenkezem is, amiért egy nő lekörözött – vigyorog.

Hazaérve levetem a teljesen átázott ruháimat, hosszú tincseimet kiengedem a szoros copfból, és beállok a forró zuhany alá. Így megy ez napról, napra, ami fárasztó, de mégis örömmel tölt el a munkám. Már gyerekként eldöntöttem, hogy az emberek biztonságáért fogok dolgozni.

Másnap reggel egy nagy boríték vár az irodai asztalomon, „Han és Park nyomozó” felirattal. Leülök, és kíváncsian nyitom fel, figyelmesen olvasni kezdem a jelentést.

- Jó reggelt! - hallom az érkező társam hangját, de nem figyelek rá. - Mi ez? - közelebb hajol.

- Ne mássz a személyes terembe! – a kezemmel egy képzeletbeli falat építek az arcunk közé.

Park Chanyeol olyan ember, aki mindig szórakozott és gyerekes, de van egy komoly énje, amit akkor vesz elő, ha akció van. Olyankor rá se lehet ismerni. A magasságát illetően hatalmas termete van, de a testsúlya körülbelül annyi lehet, mint egy tollpárnáé; mégis hatalmas erő van benne, amit sose fogok megérteni. Az arcát illetően egy helyes fiúcska, a manó fülei ellenére is, amik állandó viccek tárgyai. Egy éve helyezték át mellém, a személyiségünk teljesen különbözik, és sokszor az agyamra megy, mégis egész jól kiegészítjük egymást a nyomozások során.

- Tegnap rendeltem kaját, és a ramennel valami nagyon nem stimmelt – belekezd a szokásos sztorizgatásába, de én a jelentésre koncentrálok –, mindig onnan rendelek és általában jól főznek, de most nagyon elcseszték, lehet, hogy új szakács van, vagy nem tudom, de -

- Gyere, induljunk – felpattanok, és a kezébe nyomom a borítékot.

- Hova? - szól utánam.

A parkolóban ér utol, beszáll az anyósülésre. Beindítom a koromfekete Chevrolet motorját, és csatlakozunk a nagy forgalomba. Chanyeol átkapcsol komoly módba, és a jelentésben álló szövegre koncentrál.

- Megint eltűnt egy nő? – meglepetten pislog, de a hangja egyáltalán nem úgy hangzik, mint akit meglepett a dolog. – És ez is Samcheongdongban történt... A héten ez a harmadik ilyen bejelentés.

- Képzeld Chanyeol, én is itt dolgozom, egyelőre még jó a memóriám és nem okoz gondot, hogy elszámoljak háromig – a szemeimet forgatom.

Nem látom, de érzem magamon a sértődött tekintetét. Hallat egy frusztrált sóhajt, majd ismét megszólal.

- Csak azért mondom, mert szerintem ugyan az lehet a tettes...

- Azt a mindenit! Micsoda következtetés, én erre még nem is gondoltam – erősen túlzott szarkazmussal válaszolok. – Ezért a szenzációs feltevésért kérvényezhetnéd a fizetésed megduplázását – pirosra vált a közlekedési lámpa, ezért megállok a kereszteződés előtt.

- Rohadtul nem értem, hogy mi bajod van! – felcsattan. – Miért utálsz ennyire?

- Nem utállak, csak annyira egyértelmű-

- Neked minden olyan egyértelmű! – tovább háborog. – Tudom, hogy profi vagy, azt is tudom, hogy nem akarsz elfogadni a társadként, és örülnék, ha legalább egy napig nem beszélnél úgy velem, mint egy tapasztalatlan zöldfülűvel.

- Előbb bizonyítsd, hogy nem vagy az – fennhangon vetem oda, a lámpa zöldre vált, és a gázra lépek.

Tömör feszültség van az autóban, Chanyeol némán ül mellettem. Az utat nézem, de a szemem sarkából látom, hogy az ujjaival a térdén dobol, és ebből tudom, hogy ideges. Ez csak egy volt a sok veszekedés közül, sőt, ez még csak egy kisebb vitának számít. Az elmúlt egy évben egyszer se voltam kedves vele, teljesen jól látja a helyzetet: nem tudok úgy gondolni rá, mint a társamra. Nem vele a van a gond, ő nem tehet semmiről. Én vagyok a hibás, mert nem vagyok képes elfogadni a változásokat.

Hát elérkezett a nem várt nap. Már kora reggel hasogató fejfájással ébredek, és ez csak megerősít abban, hogy szörnyű napom lesz.

Morgok egy köszönés-szerűséget a portásnak, illetve mindenki másnak, aki velem szemben jön az NBRK* intézményében. A huszadik emeleten kilépek a liftből, a labirintust képező folyosókon magabiztos léptekkel haladok végig, a megszokott útvonalon. Bemegyek a „Nyomozói iroda” ajtaján, és akaratom ellenére is, rögtön kiszúrom az ismeretlent, aki az én asztalom melletti helyen ül. Egy fintor kúszik az arcomra.

- Jó reggelt, Haneul!

Figyelmen kívül hagyom Baekhyun üdvözlését, és asztalomhoz megyek, hanyagul dobom le a táskám, és rá se nézek az idegenre, aki azonnal felpattan, és mélyen meghajol.

- Jó reggelt, Han nyomozó! Park Chanyeol vagyok az új-

- Tudom ki vagy – összeszűkített szemekkel nézek rá. – Nem kell jópofizni meg udvariaskodni, inkább arra koncentrálj, hogy megfelelően végezd a dolgod – szemrehányó tekintetemet leveszem róla, leülök, és a fiókban kezdek keresni egy dokumentumot.

- Keményen fogok dolgozni! – túláradó lelkesedéssel, újra meghajol.

Megérkezünk a megadott címre, még mindig nem szólunk egymáshoz. Kiszállunk a szolgálati járműből, és a környékhez képest igényesnek tűnő családi ház ajtaján Chanyeol kopog be. Másodperceken belül egy megtört asszony nyit ajtót, a felmutatott jelvényeink láttán megkönnyebbülés fut át az arcán.

- Hál' Isten... – teljesen kitárja az ajtót. – Jöjjenek be!

A ház belülről is rendezett és igazán otthonos, tipikusan olyan hangulatú, mint egy idős házaspár kis lakása. A nő bevezet minket a nappaliba, ami nem túl nagy. Egy kanapén, egy asztalon, egy tévén és néhány polcon kívül nincs benne más. Chanyeol és a nő helyet foglalnak, én pedig a polcok felé veszem irányt, hogy körülnézzek, de közben figyelmesen hallgatom a beszélgetést.

- Lee Minhee, az Ön lánya, igaz? - kezd bele a társam.

- Igen – a hölgy hangján hallatszik, hogy próbálja visszatartani a sírást.

- Pontosan mikor látta őt utoljára?

- Tegnap előtt. Minden vasárnap átjön vacsorázni, és csak késő este ment el.

- Egyenesen haza indult?

- Azt mondta, hogy igen.

- Vannak esetleg ellenségei, vagy olyan emberek, akikről eképzelhető, hogy tettek vele valamit?

- Dehogy! Minheet mindenki szereti. Kedves és aranyos, a munkatársaival is jó a kapcsolata... Ugye életben van még? Kérem, mondják, hogy épségben megtalálják! – a hangja egyre kétségbeesettebb.

- Azon vagyunk, asszonyom – nyugtatja Chanyeol.

A polcokon álló, bekeretezett képeket figyelem. A legtöbbjükön rajta van az asszony, ezért azt gondolom, hogy ezek mind családi fotók. Óvatosan elveszem az egyiket, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A képen boldogan mosolyog az anyuka, mellette egy vele egykorú férfi áll, középen pedig egy fiatal lány, Minhee. A képből árad a családi szeretet, mindenki olyan boldognak és gondtalannak tűnik rajta. Elszörnyedek, mert véget ért náluk ez az időszak, és most az eltűnt lányért aggódnak. Visszateszem a képet, és a mellette lévőt is leveszem. Ezen a lány van, és egy férfi, aki idősebbnek tűnik nála. Boldog mosoly van az arcukon, és egymásba karolva állnak.

- Ki ez a férfi? – a nő felé mutatom a fotót.

- Ő Son Kyundong, Minhee élettársa.

- Milyen a kapcsolatuk?

Chanyeol szúrós pillantással megrázza a fejét, de figyelmen kívül hagyom, a nő válaszára várok.

- Még sose volt köztük komolyabb veszekedés, legalábbis én nem tudok róla. Öt éve együtt vannak, már az esküvőt is tervezik... – ismét a könnyekkel küszködik.

- Körülnézhetnénk a lakásukban?

- Persze csak akkor, ha nincs ellenére – teszi hozzá Chanyeol.

- Nekem mindegy mit tesznek, csak találják meg az én drágámat! – egy zsebkendővel törölgeti a könnyeit.

Egy kis cetlire leírja a címet, közben végig sír. Amikor megtört családtagokat, barátokat látok, teljesen átérzem a helyzetüket, pontosan tudom, hogy mit éreznek.

Beülünk a Chevroletbe, de ezúttal Chanyeol vezet.

- Ezt jól elszúrtad – korhol.

- Csak a dolgomat végeztem.

- De lehetnél közben egy kicsit tapintatosabb is. Itt érző emberekről van szó, akik aggódnak a szeretteikért, nem rohanhatod le őket azzal, hogy máris meggyanúsítod az egyik közeli ismerőst.

- Nem gyanúsítottam senkit! – csattanok. – Egy szóval se mondtam, hogy a pasi tette!

- Lehet, hogy nem mondtad ki, de elég egyértelmű volt, hogy rá gyanakszol, ráadásul indokolatlanul.

- Te most próbálsz kioktatni?

- Nem, csak eszedbe juttatom azt, hogy az embereknek vannak érzéseik, és szerintem nem hiányzik nekik, hogy haszontalan elméletekkel halmozd el őket!

Szólásra nyitom a számat, de meggondolom magam, és nem mondom ki a szavakat, helyette inkább a szélvédőn bámulok kifelé, s képzeletben egy vécébe nyomom Chanyeol irritáló fejét.

- Annyi lett volna a dolgod, hogy átnézed a holttestet, erre te öntörvényűen felfedező útra indultál! – idegesen vágom az asztalra a papírokat, amik hangosan csattannak rajta.

Az egész iroda elnémul, mindenki minket néz, de egyáltalán nem érdekel.

- Meglett a gyilkos, és ez a lényeg! – Chanyeol magabiztosan érvel maga mellett.

- Könnyebben is kézre kerülhetett volna, ezzel csak megnehezítetted a dolgunkat!

- De könyörgöm, te most mit problémázol ezen?! Ugyanaz lett a végeredmény! – nem kiabál, de a hangja erőteljes, határozott. – Tudod mit? Szerintem neked csak az a célod, hogy valamivel belém köthess! Mindig, minden kis apróságért kiosztasz, hülyeségek miatt kezdesz veszekedni! Miért? Ezzel csak hátráltatsz engem és saját magadat is!

- Kész, vége, én ezt nem csinálom tovább!

Lendületesen sarkon fordulok, az eseményt követő emberek félreállnak az útból, és kivonulok a szobából. Az utam egyenesen a folyosó másik végéig tart, ahol a főnyomozó irodája van. Bekopogok, nagy légvételekkel próbálom lenyugtatni magam.

- Gyere – kihallatszik a válasz.

Benyitok, becsukom az ajtót, és egy meghajlással üdvözlöm a negyvenes éveiben járó férfit, aki a papírokat leteszi a kezéből, s a szemüvegét leveszi, majd rám pillant.

- Mi a helyzet, Han nyomozó? – kedves mosoly van az arcán.

- Lenne egy problémám... – óvatosan araszolok közelebb az asztalhoz.

- Ha Park nyomozóról van szó, akkor hallani se akarom – a mosolya eltűnik, komollyá válik a tekintete, de ez sem tántorít vissza.

- De én-

- Nem! – felemeli a kezét, ezzel csendre int. – Figyelj, Haneul... Látom, hogy nagyon nem bírjátok egymást, de én tudom, hogy Chanyeol a tökéletes partner számodra, mert benne megvan az, ami belőled hiányzik.

- Biztos van más is, akiben ezek megvan – erősködök.

- Őket is ugyanígy utálnád, nem igaz? – nem válaszolok, mindketten tudjuk, hogy igaza

van. – Elhiszem, hogy hiányzik Wu nyomozó, de nem tudom visszahozni melléd, sajnálom...

- Én is... – suttogom magam elé.

- Tessék?

- Nem kaphatnék valaki mást, Chanyeol helyett? – visszaterelem a témát.

- Mit gondolsz, szerinted az égből potyognak a bűnügyi nyomozók? Örülnöd kéne, mert Park nyomozó volt az egyetlen, aki képes volt Szöulba költözni azért, hogy a társad legyen. Ráadásul Busan legjobb ügynöke volt. Békélj meg vele, és a munkára koncentráljatok, egymás szekálása helyett.

Nem válaszolok, de az arcomra ülő fintort nem tudom elrejteni.

- Ne őt hibáztasd – folytatja. – Ő nem tehet semmiről.