2. Fejezet

Megérkezünk a házhoz, minden csupa luxus és csillogás. Az ablakokból három emeletet, plusz egy tetőteret számolok. A falakat világoskék zsindely borítja, a kertből áradó zöld szín pedig szinte szúrja a szemem. Fintorogva követem Chanyeolt, fellépkedek a teraszhoz vezető, pár fokos lépcsőn, és az itt lévő székeket, asztalokat bámulom, amíg az idegesítő óriás megnyomja a csengőt.

- Az arcoddal csinálj valamit, mert elég sértő, hogy így nézel... – halkan közli.

- Ilyen az arcom, ha nem tetszik, ne nézd.

- Csúnya lennél, ha tényleg ilyen lenne.

Már esnék is neki a torkának, de ekkor kinyílik a kétszárnyú ajtó. A képen látott férfi – Minhee

élettársa – értetlen pislogásokkal néz végig rajtunk.

Chanyeollal a nappaliban beszélgetnek, miközben én körbejárom a lakást. A nappalira nyíló folyosó másik végéhez megyek, ahol a konyha van. Benézek minden egyes fiókba, de nem találok véres kést, vagy hasonló gyanús tárgyat, ezért továbbmegyek. Magabiztos léptekkel közlekedek az ismeretlen helyen, a következő hely a fürdőszoba, ahová kerülök. Minden olyan nagy, mindenből sok van, mintha három család lakna itt. Kinyitom a túlméretezett fürdőszobai szerkényt, ebben a pillanatban valami zajt hallok fentről, mintha az emeleten leejtettek volna valamilyen nehéz tárgyat.

- Mr. Son! – visszamegyek a nappaliba.

- Parancsoljon – mosolyogva néz rám, de ez egyáltalán nem tűnik őszintének, inkább egy gyenge próbálkozásnak látszik, hogy valamivel leplezze az idegességét.

- Egyedül van itthon?

- Igen, miért?

- Hm – elmosolyodok. – Csak kérdeztem.

Látom Chanyeol helytelenítő pillantását, de figyelmen kívül hagyom, és visszamegyek a folyosóra. Megállok a lépcső előtt, és felnézek az emeletre. A terep tisztának tűnik, de a kezemet – a biztonság kedvéért – a pisztolytáskám mellett tartom. Felmegyek a lépcsőn, egy hosszú folyosó fogad, a két oldalán ajtókkal, mintha egy hotelbe kerültem volna. Benyitok az első szobába, majd a következőbe és így tovább, de egy bútor sincs bennük, csupán üres falak és beton padozat. Az utolsóba nyitnék be, de ekkor megdörren a levegőben Chanyeol hangja.

- Haneul! – a földszintről kiabál. – Gyere, menjünk!

- Egy pillanat!

- Haneul! – erélyesebben szól rám.

- Kinyírom... – motyogom, és otthagyom az utolsó ajtót.

Visszafojtott bosszúsággal megyek le, már ott vár az a seggfej a bejárati ajtónál. Váltunk egymás felé egy gyors, gyilkos pillantást, majd a férfi felé fordul.

- Elnézést a zavarásért – biccent. – Értesíteni fogjuk, ha találunk valamit.

- Köszönöm, kellemes napot!

A gesztikulálásával szinte kitessékel minket, majd becsukja mögöttünk az ajtót. Chanyeol elé vágok, hogy én ülhessek be a kormány mögé. A motort már be is indítom, mire beszáll mellém.

- Fura egy fickó... – megjegyzem.

- Nem mondott semmi érdekeset, de amíg beszéltünk, végig azt figyelte, hogy merre jársz, és nem tűnt valami nyugodtnak.

- Remélem ez már nálad is gyanús viselkedésnek számít – gúnyosan vetem oda.

- Haneul, nem kezdhetsz ujjal mutogatni az első emberre, akit találomra kinevezel emberrablónak! – próbál fegyelmezni. – Valószínűleg eléggé meglephettük azzal, hogy csak úgy beállítottunk.

- Persze, eltűnik az élettársam, és meglepődök, ha megjelennek a nyomozók – erős szarkazmusomat egy fintorral fűszerezem.

- Ne csináld már ezt az arcoddal...

- Te kis...! – megemelem a kezem, hogy megüssem, de mégse teszem meg, amin ő csak vigyorog. – Tiszteld az idősebbet!

- Mennyivel is vagy idősebb nálam? – úgy tesz, mint aki erősen gondolkozik. – Öhm... egy hónappal? Vagy kettővel?

- Egy évvel, te kis taknyos!

- Wow, te ilyen öreg vagy már?

- Öreg?! – újra emelem a kezem, és ezúttal vállba is ütöm.

- Hé, ez fájt!

Tekintetem a házra téved, azonnal kiszúrom a férfit, aki az egyik ablakban áll. Chanyeol felé nyúlok, hogy felhívjam erre a figyelmét, de elhúzódik tőlem, azt hiszi, hogy meg akarom ütni.

- Figyel minket – közlöm vele, és az ablak felé mutatok.

- Mi? – megfordul, hogy ő is lássa. – Haneul, ez már tényleg szánalmas, hogy ennyire próbálod bizonygatni, hogy ő az emberünk. Még semmilyen bizonyítékunk sincs.

- Majd kiderül – a gázra lépek, elindulunk visszafelé. – Nem szoktam csak úgy gyanúsítgatni az embereket, valami azt súgja, hogy ő a tettes.

- Ebben az esetben tartogasd neki az erődet – még mindig a vállát szorongatja. – Durva, hogy ennyi idősen ekkorát tudsz ütni...

- Te köcsög! – újra megütöm, hangosan nyekken egyet. – Ne nevezz öregnek, huszonhat évesen hogy lehetnék az?!

- Jól van, ajumma, nyugodjon le, kérem.

- „Ajumma”?! – magas hangon ismétlem. – Tényleg ennyire vágysz a halálra, te kis taknyos?!

Tudom, hogy direkt táncol az idegeimen, normál esetben nem tudna ezzel felidegesíteni, de már a jelenlététől is azt érzem, hogy szívesen felrobbantanék valamit.

Késő este még az irodában ülök, és az héten eltűnt nőkről írt jelentéseket olvasom, hátha találok valamit, ami ad egy támpontot, és el tudunk indulni róla.

Lee Soomin, huszonegy éves, egyetemista. Gangnamban van a bejelentett lakhelye.

Az eltűnés bejelentésének időpontja: 2014. 07. 21.

Lee Haeri, húsz éves, egy étteremben felszolgáló. Szintén Gangnam. 2014. 07. 23.

Lee Minhee, huszonhárom éves, szakács. Gangnam. 2014. 07. 25.

A képeiket nézem, mindegyikük hosszú, barna hajú, szép arcú, fiatal lányok.

Gangnamban laknak, és a vezetéknevek egyeznek, de a Lee elég gyakori, és dátumok azt a sejtést bizonyítják, hogy lehetséges, ugyan az az elkövető.

Hirtelen valaki közvetlenül a hátam mögül felordít és megragadja a vállaim. Unottan fordulok meg, Chanyeol megszeppenve pislog le rám.

- Nem ijedtél meg?

- Kisfiam, lehet, hogy te összefostad volna magad, de nekem ennél jóval több kell, hogy megijedjek – öntelt mosolyra húzom az ajkaim.

- Ch – nyelvet ölt rám. – És miért vagy még mindig itt?

- Én keményen dolgozom, nem úgy, mint egyesek... Na, és te?

- Itt felejtettem a telefonom – elveszi az asztaláról.

Újra a dokumentumok fölé hajolok, a szemem sarkából arra leszek figyelmes, hogy a taknyos mellém húzza a székét, majd leül rá.

- Mit csinálsz? – értetlenül nézek.

- Keményen dolgozok, mint a partnerem – elveszi az egyik jelentést, és beleolvas.

- Nem vagyunk partnerek, te csak egy zöldfülű vagy, akit a nyakamba varrtak.

Kuncog egyet, de nem néz rám.

Egy sötét erdőben vagyok, szakad az eső, és futok valaki után. Nem látom Chanyeolt, de közvetlen közelről hallom a hangját, irányít, hogy merre menjek.

- A bokor után fordulj balra, és kövesd az ösvényt!

Elfordulok, a cipőm talpa hangosan cuppog a sáros talajon, az eső is egyre jobban esik. Alig látok valamit, a villámlások segítenek csak, hogy egy pillanatra kivilágosodjon minden.

- Vigyázz!

Nem értem, hogy mire akar figyelmeztetni, de mire észbe kapnék már történik is minden. A lábam elakad egy kiálló gyökérben, és hasra esek. Mindenhol beborít a sár, de felállok, és futok tovább.

A szemeim kinyílnak, az irodában találom magam, felemelem az asztalra hajtott fejem, és körülnézek. Chanyeol feje szintén az asztalon pihen, ő is alszik. Megérintem a vállát, gyengén megrázogatom, hogy felébredjen.

- Chanyeol, kelj fel!

Nyöszörög egy sort, majd a szemhéjai nagy nehezen kinyílnak.

- Mi van? – rám néz.

- Haza kéne menni – az órámra pillantok –, fél kettő van.

- Fél kettő?! – a szemei kipattannak, felkapja a fejét, és körbenéz.

Összepakolok az asztalon, majd felállok, de ő még mindig csak ül, és álmosan bambul.

- Gyere – meglököm.

Ő is lábra áll, elindulunk kifelé, s a telefonom csörgése zavarja meg a szoba csendjét.

- Han nyomozó – felveszem.

- Megtaláltuk az egyik eltűnt nőt – közli egy ismerős férfihang.

Chanyeollal megérkezünk a helyszínre, Gangnamban, egy forgalmas környék sikátorához. Kiszállok a kocsiból, sietős léptekkel haladok a helyszínelők felé. Átbújok a sárga szalag alatt, és próbálom megtartani a kifejezéstelen tekintetet, amikor meglátom a letakart testet. Leguggolok Jongdae mellé, aki lehúzza a testről a leplet, hogy láthassam az arcát, de az teljesen el van deformálódva, tele van vágásokkal, és így felismerhetetlen.

- Sikerült azonosítani? – felhúzom a kesztyűket.

- Nála voltak az iratai.

Átnyújt egy pénztárcát, kinyitom, s az igazolványt kiveszem belőle. Lee Soomin.

- Ő volt az első... – sziszegem. – Mi történt vele?

- Alig fél órája lehet halott, egy részeges járókelő talált rá – az egyik irányba mutat, ahol épp Chanyeol beszél a láthatóan rémült férfival. – A halál oka egy fejsérülés – Jongdae elfordítja a lány fejét, így látom az eldeformálódott koponyát –, egy baseballütővel, vagy hasonló életlen tárggyal zúzták szét a koponyacsontot. Az arcot pedig egy vékony, éles pengével vághatták szét, máshol nem találtam sérülést, és nemi erőszaknak sincs nyoma.

- A boncleletet majd kérem az asztalomra.

- Meglesz – bólint.

Felállok, előveszem a zseblámpámat, és beljebb megyek a sikátorba. A földet pásztázom, de a szemétnek tűnő dolgokon és véren kívül semmit se látok. Felnézek, a sikátor túloldalán megpillantok egy alakot, aki futásnak ered, amint észreveszem. Utána iramodok, kiérek a másik utcára, de az illetőnek nyoma veszett, pedig egy autó sincs, se olyan hely, ahová ilyen gyorsan eltűnhetett volna. Egyszerűen felszívódott.

Alaposan körbenézek, de sehol se látom, végül elindulok visszafelé, de két lépés után megtorpanok. A falra világítok, és hátrébb lépek tőle, hogy teljes belátásom legyen a felületre.

"Lee Soomin, 2014. 07. 26, 01:04, egy ütő és egy Benchmade 921 Switchback."

Hatalmas betűkkel, fekete festékszóróval vannak felírva a betűk. Végigfut a gerincem mentén a hideg, mert nem értem, hogy ki és miért írhatta ezt ide, a tett színhelyén. Saját magát buktatja le.