5. Fejezet

Ledobom a kezemben tartott dossziét, ami hangosan csattan az asztalomon.

- Na, mi volt? – székestül fordul felém Chanyeol.

- Egyik szava üti a másikat...

Lehuppanok a helyemre, frusztráltan vakarom meg a homlokom, remélve, hogy ettől beindulnak az agysejtjeim, és könnyebben rájövök arra, hogy mi folyik itt.

- Nem mondott semmit, amivel beazonosíthatnánk? – válaszként csak a fejemet csóválom. – Uh... Nehéz dolgunk van. Mi lesz így vele?

- Őrizetben marad – felsóhajtok. – Furcsa a srác...

- Miért?

- Nem tudom. Már a nézésétől is kiráz a hideg.

Másnap ismét a vallatószobában ülünk a fiúval. Négyszemközt vagyunk, az ablak mögött Chanyeol nem hall semmit, hátha így könnyebben megered a bűnöző nyelve.

- Remélem két nap elég volt ahhoz, hogy átgondold a dolgokat, és most hajlandó vagy beszélni – nem mond semmit, ezért nem húzom az időt. – Kezdhetnénk a neveddel...

Szemeit összeszűkíti, és valamiért szorongani kezdek. A szívem a torkomban dobog, nehezen jutok levegőhöz, és olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nagyot nyelek, próbálok továbbra is magabiztosságot mutatni.

- Szóval...?

- Nem mindegy, hogy ki vagyok? – halkan szólal meg. – Ha elmondanám a nevem, akkor se jutnának előrébb.

- Ha nem változtat semmin, akkor simán elmondhatod.

- Oh Sehun – elmosolyodik.

Meglep, hogy ilyen könnyen elmondta, de minden érzelmet elrejtek egy komor tekintet mögé.

- És hány éves vagy, Sehun?

- Huszonöt.

- Ott laksz, az erdőben? – sokkal jobban megy, mint amire számítottam, feltéve, ha nem hazudik.

- Igen.

- Miért?

- Mit miért? – megemelkedik az egyik szemöldöke.

- Miért egy erdőben laksz?

- Mert távol van a szörnyektől.

Olyan tekintettel és hangszínnel ejti ki ezeket a szavakat, hogy ismét végigfut rajtam a hideg, s a zavartságot már nem tudom leplezni. Folyamatosan a szemeimbe néz, ami még hátborzongatóbb, a kellemetlen érzéstől kényszeresen helyezkedek a széken.

- Milyen szörnyekről beszélsz?

- Az emberekről. Undorító lények, mindegyik önző, azt hiszik magukról, hogy tökéletesek, és mindenki más fölött csak ítélkezni tudnak. Pont, mint maga és a társai.

Minden egyes ponton libabőrös vagyok a szavaitól, rosszul vagyok, de ez most más, mint egy átlagos rosszullét. Még sose éreztem ilyet, mintha a levegő próbálná összenyomni a testem.

- Ezt úgy mondod, mintha te n-nem ember lennél – megremeg a hangom.

- Nem mondtam, hogy nem vagyok az – sejtelmesen elmosolyodik.

A szavak a torkomon ragadnak, és az agyam leáll. Állom a tekintetét, valamiért nem tudom levenni róla a szemeim. Halkan kapkodok levegőért, pár másodperc alatt sikerül összeszednem magam, és újra megszólalok.

- Tudod, hogy mi ez? – az asztalon lévő mappából kiveszek valamit, és elé csúsztatom.

- Ez egy eltépett papírdarab – elkomolyodva válaszol anélkül, hogy ránézne.

- A házadban volt, és érdekelne, hogy mi van rajta.

- Egy rajz.

- Miféle rajz?

- Volt egy lány, aki mindig versenyzett a bátyjával – nem értem, hogy miről beszél, de végighallgatom. – Egyik nap úgy döntöttek, hogy futásban mérik össze az erejüket, ezért bementek az erdőbe, és megbeszélték, hogy aki előbb végighalad az ösvényen, az nyer. A „rajt” vezényszót kimondva elindult a verseny, és a fiú rögtön az élre tört. A lány elszántan próbálta őt leelőzni, minden erejét bevetve futott, ahogy csak a lába bírta. Egyre közelebb került a fiúhoz, ám annyira hajtotta a versenyszellem, hogy nem nézett a lába elé. Megbotlott, és elesett. Gyorsan felállt, hogy folytassa a versenyt, de valami átvette az uralmat a teste fölött. Visszafordult, hogy megnézze miben esett el, és egy kezet látott, ami az egyik bokor alól lógott ki az ösvényre. Közelebb ment, széthúzta a bokor leveleit, és egy halott nő rémült, élettelen tekintettel bámult vissza rá. A lány otthagyta, újra versenybe szállt, leelőzte a bátyját, nyert, de a holttestről soha, senkinek nem beszélt.

Elhallgat, de még mindig ugyan olyan zavartan nézem őt. A széttépett rajzra pillantok, és ezek után már ki tudom venni belőle a földön fekvő lányt – akinek csak a lábai látszanak –, a bokrot és az alóla kinyúló kezet.

Újra Sehunra nézek, aki felvont szemöldökkel, mosolyogva bámul vissza rám, mintha várna valamire. Abban a pillanatban látom magam előtt a két nappal korábbi jelenetet, amikor őt követtem az erdőben, és villámcsapásként jut el tudatomig, hogy mit is jelent a története.

Hirtelen mozdulok, kiviharzok a szobából.

- Mi történt? – Chanyeol aggódó hangját figyelmen kívül hagyom.

Kilépek a folyosóra, a szemközti liftbe belépek, és ő az utolsó pillanatban ér oda, mielőtt becsúkódna az ajtó.

- Én vagyok a lány, és ő a báty. Azt mondta, hogy a lány nyerte a versenyt, ez alatt pedig arra gondolt, hogy elkaptam őt... és, hogy senkinek se beszélt a holttestről, de én vissza se néztem, ezt nem értem – hadarom a szavakat, amik éppen átfutnak az agyamon.

- Haneul, miről beszélsz? Milyen holttest?!

A lift leér a mélygarázsba, ezért nem válaszolok, sietősen rohanok a Chevrolet felé.

Tíz méterről is érezni a rothadó hús szagát. Az ösvény melletti bokrokat igyekezve vizsgálom át, amíg bele nem botlok abba, amelyik alatt a test van. Elszörnyedve nézek végig a fejen, amiről több helyen le van nyúzva a bőr, a szemek helyén csak két üres lyuk van, és hemzsegnek rajta a férgek.

- A vadállatok megcsócsálták... – hátrébb lépek, az orromat marja a dögszag.

Chanyeol emeli a telefont, hogy erősítést hívjon, közben próbálom kordában tartani az indulataimat, de nem sikerül.

- Bassza meg! – idegesen rúgok a mellettem álló fa törzsébe. – A büdös kurva életbe! – ezúttal az öklömmel ütöm a vastag kérget, újra és újra.

- Haneul! – Chanyeol lefogja a kezeimet, maga felé fordít. – Nyugodj meg!

- Hasra estem a holttestben, de olyan vak voltam, hogy észre se vettem! – kiabálok. – Szó szerint bele botlottam, és nem vettem észre! Tudod, hogy ez mekkora hiba?! – próbálok kiszabadulni a szorításából, de ő nem engedi.

- Nem tehetsz róla, a gyilkost üldözted. Megmenteni úgyse tudtad volna...

- De mi van, ha még életben volt? – elhalkulok.

- Azt majd Jongdae megmondja – elenged. – Menj vissza, szedj ki a srácból annyi információt, amennyit tudsz.

A feladatok kiosztása az én dolgom, de ez most nem vitatkozásra alkalmas idő, ezért rábólintok.

Még mindig a vallatószobában ül, hangos robajjal megyek be hozzá, de a szeme se rebben. Közvetlenül a széke mellett állok meg, ezért meg kell emelnie a fejét, hogy rám nézhessen.

- Megtalálta? – elmosolyodik.

- Te rohadt patkány!

Megmarkolom a narancssárga kezeslábas nyakrészét, és annál fogva húzom fel a rohadékot, egyenesen a szemeibe nézek, amik mérhetetlen nyugalmat mutatnak.

- A börtön legsötétebb gödrében fogsz megdögleni, és már az első kínzásod után könyörögni fogsz, hogy vessenek véget az elbaszott életednek – fogaim között szűröm ki a szavakat.

- Ahhoz előbb bizonyítania kell, hogy én vagyok a gyilkos – még mindig mosolyog.

- Ne aggódj, be fogom bizonyítani.

Visszalököm a székbe.

- Sok sikert, Haneul...

Ismét kiráz a hideg, rémülettel vegyült zavartságomat a düh mögé rejtem.

- Honnan tudod a nevem?!

- Han Haneul, 1986. február 23, Szöul.

- Mi?

- Az NBRK akadémiáján végzett, méghozzá kitűnő eredménnyel, egy Wu Yifan nevű, kínai férfi volt a társa-

- Elég...

- De ő egy éve kilépett, és most Park Chanyeol okoz fejfájást.

- Fogd be!

- Vissza akarja kapni Yifant, de jól tudja, hogy ő már nem fog visszajönni-

- Azt mondtam elég! – hisztérikusan csattanok fel.

Nem folytatja, kifürkészhetetlen tekintettel néz a szemeimbe.

- Te meg honnan tudod ezeket?