6. Fejezet

Folyamatosan ráz a hideg, szédülök, az egész testem zsibbad. Olyan érzésem van, mintha egy hatalmas, fekete felhő venne körül, ami teljesen lebénít. Rosszul vagyok, alig tudok megállni a lábaimon, ezért leülök, szemben a gyanúsítottal.

- Sehun, már ha tényleg ez a neved... Honnan tudod rólam ezeket a dolgokat? – próbálom erősnek mutatni magam, de az ájulás szélén állok.

- Hm – elmosolyodik. – Maga számomra egy nyitott könyv.

- Ez n-nem válasz a kérdésemre... – nehezemre esik, de tartom vele a szemkontaktust.

- De igen. Ez a válasz, csak értelmeznie kell a szavaimat.

Szörnyen hasogatni kezd a fejem. Felállok, és a rosszulléttel küszködve eltántorgok az ajtóig.

- Minden rendben? – szól utánam a fiú.

Nem válaszolok, kezemet a kilincsre teszem, és nyitom az ajtót, de egy rövid időre minden elsötétül, mintha csak pislognék egyet. A szemeim újra kinyílnak, és ismét a fiatal sráccal találom szembe magam, a széken ülve. Értetlenül nézek körbe, azon gondolkozva, hogy miként kerültem vissza. Tekintetem megakad a rabruháson, aki türelmetlenül figyel.

- Elvesztette a fonalat, vagy mi? – mosolyog.

- M-mi? – nem tudom leplezni, hogy összezavarodtam.

- Lee Haeriről, az eltűnt lányról akart kérdezni... – az arcomat fürkészi, gondolom észrevehető, hogy egyáltalán nem vagyok képben – akit megtaláltak az erdőben...

Bevillan a vadállatok által széttépett holtest. A gondolataim nem tiszták, fekete füst fedi őket, de újra felveszem a magabiztos, határozott álarcot.

- Te ölted meg?

- Nem – a mosolya eltűnik, komor nézéssel állja a tekintetem.

- Akkor honnan tudtad, hogy hol van a test?

- Honnan veszi, hogy tudtam?

- A kis történeteddel mindent elmondtál...

- Én egy szóval se említettem, hogy az egy igaz történet, és nem jelentette azt, hogy bármit tudok a

hulláról – ismét egy ravasz mosoly kúszik az arcára.

Nem hülye, az már biztos. Így nehéz lesz bármit is kiszedni belőle, főleg úgy, hogy valamiért tartok tőle. Nem az a tipikus gyilkos, akinek eldurran az agya, és őrült módjára mészárol. Ő teljesen máshogy gondolkodhat, okosan játszik, és képes az orromnál fogva félrevezetni, ha nem figyelek oda.

- És a rajz? – felteszem az újabb kérdést.

- Az se bizonyítana semmit, de ezek szerint Ön simán elsiklik a részletek fölött...

- Ezt meg hogy érted?

- Hah, nincs félnivalóm, ha a kollégáinak is ennyi esze van – gúnyolódik. – Tegyük fel, hogy egy szakadék szélén áll. Távcsővel nézi a túloldalon lévő hegyet, ahova el szeretne jutni, de fogalma sincs hogyan juthatna át, ezért csak a távolból vizsgálja a hegyet. Viszont, ha letenné a távcsövet, akkor észrevehetné, hogy maga mellett van egy híd, amin átjuthat a célhoz.

Próbálom értelmezni, de túl nagy zavar van a fejemben, képtelen vagyok rájönni a szavai jelentésére.

- Többet nem tudok segíteni – vállat von.

- Azt áruld el, hogy hol van Lee Minhee.

- Nem tudom.

- Ne hazudj!

- Nem hazudok. Nem én raboltam el a nőket, nem én öltem meg azt a kettőt – meglepően higgadt.

- Akkor honnan tudsz ennyit a két meggyilkolt nőről?

Nem válaszol, elkapja rólam a tekintetét.

- Nos...? – sürgetem.

- Higgye el, hogy ártatlan vagyok – motyogja.

- Ártatlan, mi? – cinikusan felnevetek. – Ez jó vicc.

Felállok a székről.

- Ha kell, itt fogsz ücsörögni egész nap. Adok egy kis időt, hogy mindent átgondolhass, hátha úgy döntesz, hogy végre beismered.

Azzal ott is hagyom. Kilépek a kis szobából, és a nyomasztó érzés megszűnik. Meglátom Chanyeolt, aki aggódó tekintettel néz rám.

- Minden rendben van? Egy kicsit sápadt vagy.

- Jól vagyok – megdörzsölöm az arcomat, ami jéghideg. – Találtatok valamit?

- Egy Seiko Solar női karórát, ami az áldozaté volt. A laborban ujjlenyomatokat keresnek rajta – a srác felé biccent, aki mozdulatlanul ül az üveg mögött. – Ő nem mondott semmit?

- Szerintem ártatlan...

- Mi?

Azonnal észbe kapok. Miért mondtam ezt?!

- Csak egy hülye fejtörővel állt elő, hegyről, szakadékról, meg távcsőről.

- Valami idióta lehet – morog.

- Pont ellenkezőleg. Nagyon is okos, jól megválogatja a szavait, és olyan érzésem van, mintha valami hülye játékot űzne velünk.

- Viszont van még egy gond. A nyilvántartásban tíz Oh Sehun nevű ember szerepel, közülük egyetlen huszonöt éves van, de ő tavaly életét vesztette egy autóbalesetben...

- Tehát ez a fickó vagy bevándorló, vagy nem is az akinek mondja magát – összefoglalom a következtetéseket.

Teleszívom a tüdőm levegővel, és visszamegyek „Sehunhoz”. Ismét érzem azt a nyomasztó légkört, de kifejezéstelen tekintettel állok meg az asztal előtt.

- Mi a neved? – határozottan cseng a hangom.

- Már mondtam.

- Az igazira vagyok kíváncsi, amit édesanyád adott, amikor szégyenszemre a világra hozott.

Arcán megfeszülnek az izmok, dühös tekintete olyan, mintha ölni készülne, de nem ijeszt meg.

- Az igazi nevemet mondtam el – a szemei furcsán csillognak.

- Akkor miért nem szerepelsz Dél-Korea adatbázisában? Vagy te lennél az a személy, aki tavaly

meghalt? – hangomból ordít a szarkazmus. – Esetleg északról sikerült valahogy átjönnöd?

Nem válaszol.

- Hát jó, akkor most visszamész a kis celládba, mielőtt valaki másra bíznám a kihallgatásod, aki erővel szedi ki belőled a válaszokat.

Ismét az erdőben vagyok, de ezúttal világos van. Menekülnöm kell, valami üldöz, ezért az erdő széléig rohanok, addig meg se állok, amíg el nem fogy előlem a talaj. Egy hatalmas szakadék van előttem, aminek nem látni az alját, minden fekete. A semmiből előkapok egy távcsövet, és a túloldalt vizsgálom. Hirtelen megjelenik egy hegy, és ekkor jutnak csak eszembe Sehun furcsa szavai. Most is visszhangoznak a fejemben, szemeim elől elveszem a távcsövet, oldalra pillantok, és meglátom a hidat, ami összeköti a szakadék két felét.

Kinyílnak a szemhéjaim, sötétben tapogatózva keresem a telefonom. Kiveszem a párnám alól, felvillan a kijelzője, ami hajnali három órát mutat. Felülök, megdörzsölöm a szemeim, és kimászok az ágyból. A folyosóra érve villanyt kapcsolok, majd mezítláb csoszogok tovább a konyháig. Rémülten torpanok meg a küszöb előtt, a folyosóról beszűrődő fénytől egy alak rajzolódik ki az ablak előtt, pontosan velem szemben.

- Szia, Haneul – lágy, ismerős hangon szólal meg.

- Yifan?

Hevesen dobogó szívvel lépek beljebb, a kapcsolóhoz nyúlok, és a helyiség kivilágosodik, de az alaknak nyoma sincs. Csalódottan sóhajtok, öntök magamnak egy pohár vizet, és lassan kortyolgatom, hogy kiszáradt torkomat felfrissítsem.

Leteszem a poharat, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszasietek a szobámba. A dolog túlságosan befészkelte magát a fejembe, nem tudnék nyugodtan aludni, ezért összeszedem magam, és elindulok a központba.

Üdvözlöm a portást, aki furcsa pillantásokkal, de beenged, majd a lifttel az irodák emeletére megyek. Kulccsal kinyitnám az ajtót, elfordul, de a zár nem nyílik. Próbálkozok párszor, míg végül egyszerűen lenyomom a kilincset, és az ajtó kinyitódik. Valaki nyitva hagyhatta tegnap.

A sötétben gondtalanul az asztalomhoz sietek, és csak az ott lévő kislámpát kapcsolom fel. A laptopba is egy gombnyomással életet lehelek, a hajamba túrva várom, hogy bekapcsoljon.

- Szia, Haneul – a fülemet ugyan az a lágy, kedves hang csapja meg, a hátam mögül.

Meglepetten fordulok hátra, és rájövök, hogy az ajtó azért volt nyitva, mert Chanyeol itt van.

- Mit keresel itt, ilyenkor? – én előbb kérdezem.

- Rovarirtás volt a házban, és amúgy is pár dokumentumot át akartam nézni.

- Rovarirtás, huh? – az asztala felé pillantok, ami tele van papírokkal. – Mindig is tudtam, hogy bogaras

vagy – elmosolyodok.

- Haha, nagyon vicces – fintorogva ül a helyére. – A földszinten élő családot ellepték a csótányok, ezért az egész épületet kipucolják – magyarázkodik. – És te minden nap ilyen korán jössz, vagy mi?

- Nem, csak... – elhallgatok, próbálok kitalálni valamit. – Csak a jelentéseket akartam átolvasni.

- Hajnali négykor?

- Igen! Miért, nem mindegy neked?! – hevesen förmedek rá, ezzel védekezek.

- Jól van, na – megadóan felemeli a kezeit. – Bocs, hogy ilyet mertem kérdezni...

A kezébe vesz egy lapot, és csendesen olvasni kezd. Folyamatosan az arcát figyelem, nem mutatja ki, de látom rajta, hogy ez nem esett jól neki. Feléled bennem a bűntudat, ezúttal halkabban szólok hozzá.

- Hol leszel, amíg rovarirtás lesz nálatok? – óvatosan kérdezem.

- Még nem tudom, majd Baekhyunt megkérdezem, hogy befogad-e pár napra – válaszol anélkül, hogy felnézne.

- Értem... – megköszörülöm a torkom. – Viszont... én szívesen látlak nálam, ha neked megfelel.

- Mi? – elkerekedett szemekkel pillant rám.

Nem akarom, hogy félreértse, nekem egyszerűen csak egy kis társaságra van szükségem. Bár normális esetben ő lenne az utolsó, akinek vágynék a társaságára.