7. Fejezet

Harmadik napja próbálok kiszedni valamit a gyanúsítottból, miközben a többiek az eltűnt személyek után nyomoznak. Az üvegfal mögül figyelem a mozdulatlanul ücsörgő férfit, akinek egy érzelem sincs az arcán.

– Valamit ki kell találnunk – áll meg mellettem Chanyeol. – Fogy az időnk, és még mindig nem tudtál kiszedni belőle semmit.

– Megoldom, csak kell még egy kis idő.

Nem várom meg, hogy vitába kezdjen velem, besétálok a vallatószobába, de a fiú rám se néz, csak maga elé bámul. Leülök vele szemben, ekkor irányítja rám a szemeit.

– Szeretném, ha elölről kezdenénk – próbálok nyugodt maradni. – Ha ártatlan vagy, ahogy állítod, akkor együtt kell működnöd velünk.

– Golyót eresztett a lábamba, gondolhatja, hogy mennyi kedvem van együttműködni.

Érzem a hangján a gúnyt, de ignorálom a megjegyzést, és inkább felteszem az első kérdésem.

– Mi a neved?

– Oh Sehun.

– Hány éves vagy?

– Huszonhat.

– A nyilvántartás szerint tavaly meghaltál egy autóbalesetben.

– Amint látja, itt vagyok – hanyagul vállat von. – Ez is az én hibám, hogy rosszul vezetik a nyilvántartást?

– Nem, de tudom, hogy megvan a magadhoz való eszed. Valahogy megrendezted a saját halálod, hogy így szerepelj a nyilvántartásban, és megúszd az elrablásokat és a gyilkosságokat.

– Szép elmélet – gúnyosan kuncog –, de soha nem volt autóbalesetem.

– Akkor miért nincs hivatalos irat a létezésedről?

– Nagyon szívesen válaszolnék a kérdésre, ha tudnám a választ.

Egyértelmű, hogy hazudik, az arcán lévő mosoly mindent elárul, de haladnom kell tovább, különben órákon át eltarthatna, akkor se tudnám kiszedni belőle az igazat.

A kezemben tartott dossziét az asztalra teszem, kinyitom, és a három eltűnt nő képeit Sehun elé csúsztatom, de ő egyikre se néz rá, csak engem figyel a kifürkészhetetlen tekintetével.

– Tudod kik ők?

– Egy eltűnt és két halott lány – vérfagyasztó higgadtsággal ejti ki a szavakat anélkül, hogy ránézne a képekre.

– Te voltál ott akkor is, amikor megtaláltuk Lee Soomin holttestét? – válaszként magabiztosan bólint. – Mit kerestél ott?

– Rosszkor voltam rossz helyen.

– Ez nem válasz.

– Pedig ez az igazság.

– Ha ártatlan vagy, akkor miért rohantál el?

– Mert tudtam, hogy rám akarják majd kenni az egészet.

– Szemtanúja voltál a gyilkosságnak?

Egy pillanatra lehunyja a szemeit, de csak annyi időre, mintha hosszabban pislogna, és tekintetét ezúttal már nem rám irányítja.

– Nem – alig hallhatóan nyögi ki.

– És erről tudsz valamit?

Elé csúsztatom azt a képet is, amin a sikátor falára írt szöveg van a halál időpontjáról, az áldozat nevéről, és a gyilkos eszközről. Eddig meglehetősen jól haladtunk, Sehun minden kérdésemre rávágta a válaszát, de a nagy lendületesség eddig tartott. A kép láttán összeszorítja ajkait, és rosszallóan megrázza a fejét. Eltelik néhány másodperc csend, majd egyik pillanatról a másikra megváltozik Sehun tekintete, magabiztos mosollyal néz rám.

– Egy hónapig tartott volna kideríteniük ezeket, valaki megspórolta maguknak ezt az időt.

– Te voltál ez a valaki?

Gondolkodás nélkül megcsóválja a fejét. Előveszek egy újabb képet, amin a második áldozat gyilkosságáról leírt adatok vannak a sikátor falára festve.

– Ez se a te műved?

Ismét fejcsóválás a válasz.

– Miért voltál akkor is a helyszínen?

– Az ember sétálni akar a parkban, de a fekete cucca miatt lábon lövik, és letartóztatják – cinikusan mosolyog.

– Nem sokan mennek sétálni hajnalban, pont egy gyilkosságra előírt időpontban a helyszínre. Második alkalommal próbáltál elmenekülni. Ráadásul pontosan tudtad, hogy hol van a holttest. Te ezt nem találod furcsának?

– Az egész élet csak furcsa véletlenekből áll.

– De az lehetetlen, hogy ennyi furcsaság legyen egyetlen ember körül.

Kezdem elveszíteni a türelmem, a folyamatos kitérő válaszai nem segítenek, és egyre valószínűbb, hogy titkolózik. Befejezem a puhatolózást, és más irányból közelítem meg a dolgokat.

– Még te vagy felháborodva azon, hogy meglőttelek – közlöm vele –, okom volt rá, és hiába próbálod beadni, hogy ártatlan vagy, nem hiszek neked. Egy szavadat se hiszem el, mert láthatóan fogalmad sincs róla, hogy milyen egy ártatlan ember. Minden erőddel azon kéne lenned, hogy segíts, de a válaszaid alapján inkább csak próbálsz kimászni a szarból. Túl sokat tudsz a gyilkosságokról, és ez bőven elég ahhoz, hogy te legyél az elsőszámú gyanúsított.

Türelmesen végighallgat, de nem úgy néz ki, mint akire hatottak a szavaim.

– Semmi nem bizonyítja, hogy én lennék a gyilkos.

– Amióta bent vagy, nem történt egyetlen eltűnés se, és az eltűntek se kerültek elő. Szerinted nem különös?

– Az élet furcsa véletlenekből áll – ismétli.

– Nincsenek véletlenek, mindennek oka van.

– Nem élhet mindenki ugyanazzal a gondolkodásmóddal – magabiztos hangjában érződik a gúny.

– Ezzel így nem jutunk előrébb – sóhajtok, de próbálom megtartani a határozottságom.

Felállok, és mindent az asztalon hagyva kisétálok a vallatószobából. Elviharzok Chanyeol mellett, de hallom magam mögött a követő lépteit.

– A főnyomozó értesítette Mr. Choit – szól utánam.

Azonnal megtorpanok, és visszafordulok.

– Mi? Mikor?

– Alig két perce.

Futásnak eredek, és még a lift előtt sikerül utolérnem a főnököt.

– Nem kell ide Mr. Choi – határozottan közlöm vele, miközben megállok előtte.

– Három napja faggatod a rohadékot, de még mindig nem mondott semmi hasznosat. Hallottam, hogy miket mondott, és az ilyen válaszok csak azt mutatják, hogy hülyére vesz. Az ilyenekkel kemény kézzel kell bánni, és egyből megered a nyelve.

– Csak adj még egy kis időt.

– Nos… – felemeli a bal kezét, és karórájára pillant. – Két perc, és megérkezik Mr. Choi.

Sarkon fordulok, és sietős léptekkel megyek vissza. Ezzel csak mindent elrontanak, ugyanis Mr. Choi nem más, mint az a személy, aki a jó zsaru, rossz zsaruban a rossz szerepét tölti be. Nincs más dolga, mint erőszakkal megtörni azokat a gyanúsítottakat, akik huzamosabb ideig nem hajlandóak maguktól megszólalni, vagy igazat mondani.

– Próbáld meg feltartani – utasítom Chanyeolt, miközben elsietek mellette.

Belépek a helyiségbe, ahol még mindig ücsörög Sehun. Visszahuppanok az asztal túloldalán lévő székbe, és próbálom szabályozni a sietségtől szabálytalanná vált légzésem.

– Körülbelül két perced van rá, hogy mindent elmondj – határozottan jelentem ki.

– Mindent elmondtam.

– Hazudsz.

Felvonja az egyik szemöldökét, de nem mond semmit.

– Ez az utolsó lehetőséged, hogy elmagyarázd, honnan tudsz ennyit a gyilkosságokról, és ha kiderül, hogy tényleg semmi közöd hozzá, akkor kiengedünk.

– Na, persze.

– Ha nem leszel egyértelmű, akkor nem csak az lesz az egyetlen problémád, hogy lábon lőttelek.

– Most fenyegetni próbál? – halkan felnevet. – Bizonyítékok híján bent se tarthatnának…

Hallom az ajtó nyitódását, mindketten odanézünk, és egy magas, testes fickó lép be rajta.

– Han nyomozó – mély, érdes hangját szólít meg. – Innen átvesszük Park nyomozóval.

Sehunra pillantok, aki meglepően higgadt tekintettel néz vissza rám. Felállok a székből, egy bólintással üdvözlöm Mr. Choit, majd Chanyeol mellé érve megfogom a karját, hogy megállítsam az ajtóban.

– Kértelek, hogy tartsd fel – suttogom.

– Sajnálom – bocsánatkérőn vállat von.

Magukra hagyom őket, de az ablak elé állva követem az eseményeket. A nagy termetű verőember közvetlenül Sehun széke mögé áll, de a fiún semmi jelét nem látom a félelemnek, pedig nagy valószínűséggel pontosan tudja, hogy mi fog történni, ha most se ad egyértelmű válaszokat. Chanyeol megáll az ablak előtt; igaz, hogy bentről nem lát engem, de a tekintetével úgy néz kifelé, mintha bocsánatot akarna kérni, majd elhúzza a függönyt, eltakarva előlem a benti eseményeket.