4. Fejezet

Az eső szakadni kezd, hamar feláztatja a talajt, és ez megnehezíti a dolgomat. Fától fáig haladok, biztos távolságban követem a férfit. Megszólal a telefonom, a bűnöző ezt meg is hallja, és futásnak ered.

Utána iramodok, megismerem az útvonalat, ami pont olyan, mint az álmomban. Ezúttal a lábam elé nézek, könnyedén átugrom a földből kiálló fagyökeret, és rohanok a férfi után.

Csökken köztünk a távolság, alig pár méterre van tőlem, de az egyik pillanatban elakad a lábam valamiben, és hasra esek. A sár azonnal befed, ezzel mit sem törődve felállok, és megyek tovább. Szem elől vesztettem a fickót, a lábnyomait követem, de azok egyre halványabbak, ahogy elmossa őket az eső.

Megtorpanok, már sehol egy lábnyom. Tanácstalanul nézek körbe, és ismerősnek találom a helyet, mintha már jártam volna itt. Lendületet veszek, s újult erővel indulok meg a fák között.

Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy merre megyek, a lábaim maguktól visznek.

A vihar egyre hevesebb, dörög, villámlik, szakad az eső, mintha eljött volna a világvége, és megnyílt volna az ég. Úgy festek, mintha egy iszapbirkózáson lettem volna, elöl, nyaktól lefelé mindenem csupa sár, kellemetlen érzés, de figyelmen kívül hagyom.

Megpillantok egy régi, omladozónak tűnő viskót, ahova éppen bemegy a fekete kabátos férfi. A fák rejtekében közelebb osonok a bejárathoz, és az ajtó elé guggolva megpihenek. Mély lélegzetekkel veszem elő a fegyverem, lassan felállok, majd egy hirtelen mozdulattal rontok be. A félhomályban azonnal meglátom, és be is célzom a férfit, aki mozdulatlanul áll, nekem háttal.

- Kezeket a fej fölé! – utasítom határozottan.

Mozdul, hanyag módon emeli meg a kezeit, a tenyerei egy magasságba kerülnek a vállával. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megadja magát, ezért óvatos vagyok.

- Egy mozdulat, és golyót eresztek a fejedbe – figyelmeztetem.

Nagyot nyelek, majd megindulok felé, és előveszem a bilincset. Nyúlok a csuklójáért, de abban a pillanatban elindul, rohanni kezd, nagy lendülettel ugrik ki a csukott ablakon, ami hangos csörömpöléssel törik össze. Időm sincs újra becélozni a pisztolyommal, ezért követem. Épphogy látótávolságban van, amikor kiérek, ezért a lába felé lövök, és sikerül valahol eltalálnom. Egy fájdalmas kiáltással esik össze, a nagy lendülettől még meg is hempereg a sárban.

- Végre megvagy, te patkány! – zihálva állok meg előtte.

Az oldalába rúgok, amitől még hangosabban szenved. Átfordítom a hasára, fölé térdelek, és a kezeit hátra húzva, kattintom rajtuk a bilincset.

- Azt hitted, hogy egész éjjel kergetőzni fogunk az erdőben? – felállok. – Van egy jó hírem: a börtönben eleget futhatsz majd, a rabtársaid elől.

Egy értelmes szót se tud kinyögni, csak fetreng a sárban, és szenved a fájdalomtól. Előveszem a telefonom, hogy értesítsem Chanyeolt. Nehéz lesz elmagyarázni, hogy hol vagyok.

A vihar elcsendesedik, lehajolok a bűnözőhöz, hóna alá nyúlva elhúzom az egyik fáig, hogy ne a sárban feküdjön, bár megérdemelné, hogy kapjon egy tüdőgyulladást is. A feje folyamatosan le van hajtva, teljesen mozdulatlan, csak a nyöszörgéseiből tudom, hogy magánál van. A lábaihoz guggolok, és a bal vádliján rögtön észre is veszem a lőtt sebet.

- Szívem szerint a fejedet lőttem volna szét – motyogom, miközben előveszek egy ruha zsebkendőt –, de akkor ugyan olyan szar, szemét alak lennék, mint te...

Körbe tekerem a sebet, majd jó erősen megszorítom rajta a kendőt, amitől hangosan felnyög.

- N-nem engem kerestek... – zihálja.

- Fölösleges mentegetőznöd.

Megérkezik Chanyeol, még három járőrkocsi és egy mentőautó is. A delikvenst kezelésbe veszik a mentősök, figyelem ahogy hordágyra teszik, közben Chanyeol szorosan mellém áll.

- Hihetetlen, hogy őt is te kaptad el... – halkan morogja.

- Te is látod, semmi hasznom belőled, ezért kérvényezni fogom, hogy visszaküldjenek Busanba – ravasz mosollyal fordítok neki hátat.

Elindulok visszafelé, ő pedig csendesen követ. Nem megszokott tőle ez a némaság, gondolom komolyan vette, amit az előbb mondtam. Megnyugtathatnám azzal, hogy valójában nem akarom elküldeni, de nem teszem, hátha ettől kicsit összekapja magát. Komoly tekintet mögé rejtem a mosolyom, és óvatosan lépek be az elhagyatottnak tűnő házba.

Az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlok, a legnagyobb meglepetésemre van áram, a plafonon lógó villanykörte bevilágít mindent. A körülményekhez képest rendezettnek, tisztának tűnik minden.

- Ez itt lakik? – fintorog Chanyeol.

- Nem tudom. Legyél óvatos.

Bólint, majd elindulunk különböző irányokba, hogy átfésüljük a házat. Nem nagy az épület, így simán van rálátásunk egymásra.

- El se hiszem, hogy igazad volt – halkan jegyzi meg, de tisztán hallom a szavait.

- Mire gondolsz? – belépek a konyhába.

Kihúzom a fiókokat, mindegyikben össze-vissza dobálva, hanyagul hevernek benne az evőeszközök.

- Ez a falfirkás dolog...

- Meglett a lány?

Kinyitom a hűtőt, a polcokon csak egy-két becsomagolt szendvics van, meg pár üveg soju.

- Nem tudom. Egy csapat ott maradt, hogy megkeressék. A pasi nem mondott semmit?

- Annyit tudott kinyögni, hogy nem ő a mi emberünk...

Visszamegyek a nappali-szerű helyiségbe, amíg Chanyeol bemegy az egyik szobába.

- Lehet, hogy tényleg nem – visszhangzik a hangja, ebből gondolom, hogy a fürdőben van. – Mi van, ha egy teljesen ártatlan embert lőttél lábon? Semmi bizonyítékunk, csak annyi, hogy éppen ott járt, pont akkor, amikor számítottunk rá.

- Pontosan ezért vagyunk most itt, hogy bizonyítékot találjunk. Jobb így, hogy rendőrségi felügyelet alatt van, amíg bebizonyítjuk, hogy ő rabolta el a nőket... és talán a gyerekeket is.

A kezembe akad egy papírdarab, amin egy rajznak látszó vonalak vannak, de a másik fele hiányzik.

Mindent felforgattunk, de minden olyan normális volt, amilyen normális lehet valami, az erdő közepén. Mintha egy férfi egyedül, a világtól elzárva élne ebben a kis házban.

Másnap reggel egy beérkező hívásra ébredek.

- Han nyomozó... – álmos, rekedt hangon veszem fel.

- A tegnap este letartóztatott fickót kiengedték a kórházból – hadarja Chanyeol –, itt ül a vallatószobában, de nem hajlandó megszólalni...

Kipattannak a szemeim, a telefonom kijelzőjére pillantok, ami szerint már dél is elmúlt.

- Bassza meg! Azonnal ott vagyok!

Szépen elaludtam. Pillanatok alatt összekapom magam, fél órán belül meg is érkezek az intézménybe. A harmadik emeleten kiszállok a liftből, és a szemközti ajtón halkan lépek be. Azonnal megpillantom Chanyeolt, aki az ablak mögött zajló eseményeket követi.

- Te rohadék, korábban is hívhattál volna – megállok mellette.

- Jó reggelt, ajumma – vigyorogva néz le rám. – A srác nem mond semmit, még a nevét se képes elárulni. Azt se tudjuk ki ő – vállat von.

- Semmit nem mondott?

- Egy szót se – a fejét csóválja.

Fogom magam, és belépek a kis szobába, ahol egy asztalon és két széken kívül nincs más.

- Szólalj már meg, te patkány! – kiabál a bent lévő rendőrtiszt.

Intek neki, biccent egyet, és félreáll az útból, így le tudok ülni a néma férfival szembe. Jobban szemügyre veszem, és inkább egy fiú, mint férfi, mert sokkal fiatalabb, mint amire számítottam. Az arcán apró, behegesedett vágások vannak, amik az ablakon való kiugrás nyoma lehet. Meglepően helyes fiúcska, barna tincsei kócosan pihennek a fején, látszik rajta, hogy hosszú, fájdalmas éjszakája volt.

- Emlékszel rám, ugye?

Megemeli a fejét, sötétbarna szemeit rám irányítja, majd kifejezéstelen tekintettel bólint egyet.

- Jobb lenne, ha válaszolnál a kérdésekre, lehet, hogy a végén kihúzod magad a csávából – még engem is meglep, hogy milyen nyugodt a hangom.

Az előttem lévő mappát kinyitom, kiveszem belőle az eltűnt személyek képeit, és a fiú elé tolom őket.

- Közülük felismersz valakit?

Hosszasan bámul engem, később néz csak a fotókra. Az asztal alól felemeli megbilincselt kezeit, és két képet visszatol felém. Az egyiken Lee Soomin, a másikon Lee Haeri van.

- Ő hol van most? – az utóbbira mutatok.

Válaszként vállat von.

- Életben van még?

Ismét csak vállat von. Hirtelen elkap a düh, ezért lehunyom a szemeim, és veszek egy mély levegőt, hogy higgadtan tudjam folytatni. Megmutatom neki a sikátorban lévő felirat képeit is.

- Ezt te írtad?

Várom a választ, de semmi.

- Te írtad? – ismétlem.

Habozik, de végül rábólint.

- Hajlandó lennél megszólalni? – kezdem elveszíteni a türelmem.

Az ablakra pillant, ami mögött Chanyeol áll, de mi nem látjuk bentről, utána a bent lévő rendőrre néz, majd a tekintete megáll rajtam, és lassan megcsóválja a fejét.

Értem a célzást, intek a rendőrnek, hogy menjen ki, majd Chanyeol felé mutatok, hogy kapcsolja ki a mikrofonokat.

- Már nem hall senki – közlöm.

- Nem én vagyok, akit keresnek – a hanga rekedtes, de határozott.

- Bizonyítsd.

Elmosolyodik, cinikus tekintettel rázza meg a fejét.

- Ha nem te vagy az emberünk, akkor honnan tudtál minden részletet Lee Soomin haláláról?

- Láttam.

- Mit kerestél ott? Éppen arra jártál? – leplezett gúnnyal teszem fel a kérdést.

- Azt nem mondtam, hogy ott voltam, csak láttam.

- Aha, értem... És hogy írtál a falra, ha ott se voltál?

Elkapja rólam a tekintetét, gyűlölködve néz maga elé.