Az eső szakadni kezd, hamar feláztatja
a talajt, és ez megnehezíti a dolgomat. Fától fáig haladok,
biztos távolságban követem a férfit. Megszólal a telefonom, a
bűnöző ezt meg is hallja, és futásnak ered.
Utána iramodok, megismerem az
útvonalat, ami pont olyan, mint az álmomban. Ezúttal a lábam elé
nézek, könnyedén átugrom a földből kiálló fagyökeret, és
rohanok a férfi után.
Csökken köztünk a távolság, alig
pár méterre van tőlem, de az egyik pillanatban elakad a lábam
valamiben, és hasra esek. A sár azonnal befed, ezzel mit sem
törődve felállok, és megyek tovább. Szem elől vesztettem a
fickót, a lábnyomait követem, de azok egyre halványabbak, ahogy
elmossa őket az eső.
Megtorpanok, már sehol egy lábnyom.
Tanácstalanul nézek körbe, és ismerősnek találom a helyet,
mintha már jártam volna itt. Lendületet veszek, s újult erővel
indulok meg a fák között.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy
hogy merre megyek, a lábaim maguktól visznek.
A vihar egyre hevesebb, dörög,
villámlik, szakad az eső, mintha eljött volna a világvége, és
megnyílt volna az ég. Úgy festek, mintha egy iszapbirkózáson
lettem volna, elöl, nyaktól lefelé mindenem csupa sár,
kellemetlen érzés, de figyelmen kívül hagyom.
Megpillantok egy régi, omladozónak
tűnő viskót, ahova éppen bemegy a fekete kabátos férfi. A fák
rejtekében közelebb osonok a bejárathoz, és az ajtó elé
guggolva megpihenek. Mély lélegzetekkel veszem elő a fegyverem,
lassan felállok, majd egy hirtelen mozdulattal rontok be. A
félhomályban azonnal meglátom, és be is célzom a férfit, aki
mozdulatlanul áll, nekem háttal.
- Kezeket a fej fölé! – utasítom
határozottan.
Mozdul, hanyag módon emeli meg a
kezeit, a tenyerei egy magasságba kerülnek a vállával.
Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megadja magát, ezért óvatos
vagyok.
- Egy mozdulat, és golyót eresztek a
fejedbe – figyelmeztetem.
Nagyot nyelek, majd megindulok felé,
és előveszem a bilincset. Nyúlok a csuklójáért, de abban a
pillanatban elindul, rohanni kezd, nagy lendülettel ugrik ki a
csukott ablakon, ami hangos csörömpöléssel törik össze. Időm
sincs újra becélozni a pisztolyommal, ezért követem. Épphogy
látótávolságban van, amikor kiérek, ezért a lába felé lövök,
és sikerül valahol eltalálnom. Egy fájdalmas kiáltással esik
össze, a nagy lendülettől még meg is hempereg a sárban.
- Végre megvagy, te patkány! –
zihálva állok meg előtte.
Az oldalába rúgok, amitől még
hangosabban szenved. Átfordítom a hasára, fölé térdelek, és a
kezeit hátra húzva, kattintom rajtuk a bilincset.
- Azt hitted, hogy egész éjjel
kergetőzni fogunk az erdőben? – felállok. – Van egy jó hírem:
a börtönben eleget futhatsz majd, a rabtársaid elől.
Egy értelmes szót se tud kinyögni,
csak fetreng a sárban, és szenved a fájdalomtól. Előveszem a
telefonom, hogy értesítsem Chanyeolt. Nehéz lesz elmagyarázni,
hogy hol vagyok.
A vihar elcsendesedik, lehajolok a
bűnözőhöz, hóna alá nyúlva elhúzom az egyik fáig, hogy ne a
sárban feküdjön, bár megérdemelné, hogy kapjon egy
tüdőgyulladást is. A feje folyamatosan le van hajtva, teljesen
mozdulatlan, csak a nyöszörgéseiből tudom, hogy magánál van. A
lábaihoz guggolok, és a bal vádliján rögtön észre is veszem a
lőtt sebet.
- Szívem szerint a fejedet lőttem
volna szét – motyogom, miközben előveszek egy ruha zsebkendőt
–, de akkor ugyan olyan szar, szemét alak lennék, mint te...
Körbe tekerem a sebet, majd jó erősen
megszorítom rajta a kendőt, amitől hangosan felnyög.
- N-nem engem kerestek... – zihálja.
- Fölösleges mentegetőznöd.
Megérkezik Chanyeol, még három
járőrkocsi és egy mentőautó is. A delikvenst kezelésbe veszik a
mentősök, figyelem ahogy hordágyra teszik, közben Chanyeol
szorosan mellém áll.
- Hihetetlen, hogy őt is te kaptad
el... – halkan morogja.
- Te is látod, semmi hasznom belőled,
ezért kérvényezni fogom, hogy visszaküldjenek Busanba – ravasz
mosollyal fordítok neki hátat.
Elindulok visszafelé, ő pedig
csendesen követ. Nem megszokott tőle ez a némaság, gondolom
komolyan vette, amit az előbb mondtam. Megnyugtathatnám azzal, hogy
valójában nem akarom elküldeni, de nem teszem, hátha ettől
kicsit összekapja magát. Komoly tekintet mögé rejtem a mosolyom,
és óvatosan lépek be az elhagyatottnak tűnő házba.
Az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlok,
a legnagyobb meglepetésemre van áram, a plafonon lógó
villanykörte bevilágít mindent. A körülményekhez képest
rendezettnek, tisztának tűnik minden.
- Ez itt lakik? – fintorog Chanyeol.
- Nem tudom. Legyél óvatos.
Bólint, majd elindulunk különböző
irányokba, hogy átfésüljük a házat. Nem nagy az épület, így
simán van rálátásunk egymásra.
- El se hiszem, hogy igazad volt –
halkan jegyzi meg, de tisztán hallom a szavait.
- Mire gondolsz? – belépek a
konyhába.
Kihúzom a fiókokat, mindegyikben
össze-vissza dobálva, hanyagul hevernek benne az evőeszközök.
- Ez a falfirkás dolog...
- Meglett a lány?
Kinyitom a hűtőt, a polcokon csak
egy-két becsomagolt szendvics van, meg pár üveg soju.
- Nem tudom. Egy csapat ott maradt,
hogy megkeressék. A pasi nem mondott semmit?
- Annyit tudott kinyögni, hogy nem ő
a mi emberünk...
Visszamegyek a nappali-szerű
helyiségbe, amíg Chanyeol bemegy az egyik szobába.
- Lehet, hogy tényleg nem –
visszhangzik a hangja, ebből gondolom, hogy a fürdőben van. – Mi
van, ha egy teljesen ártatlan embert lőttél lábon? Semmi
bizonyítékunk, csak annyi, hogy éppen ott járt, pont akkor,
amikor számítottunk rá.
- Pontosan ezért vagyunk most itt,
hogy bizonyítékot találjunk. Jobb így, hogy rendőrségi
felügyelet alatt van, amíg bebizonyítjuk, hogy ő rabolta el a
nőket... és talán a gyerekeket is.
A kezembe akad egy papírdarab, amin
egy rajznak látszó vonalak vannak, de a másik fele hiányzik.
Mindent felforgattunk, de minden olyan
normális volt, amilyen normális lehet valami, az erdő közepén.
Mintha egy férfi egyedül, a világtól elzárva élne ebben a kis
házban.
Másnap reggel egy beérkező hívásra
ébredek.
- Han nyomozó... – álmos, rekedt
hangon veszem fel.
- A tegnap este letartóztatott fickót
kiengedték a kórházból – hadarja Chanyeol –, itt ül a
vallatószobában, de nem hajlandó megszólalni...
Kipattannak a szemeim, a telefonom
kijelzőjére pillantok, ami szerint már dél is elmúlt.
- Bassza meg! Azonnal ott vagyok!
Szépen elaludtam. Pillanatok alatt
összekapom magam, fél órán belül meg is érkezek az intézménybe.
A harmadik emeleten kiszállok a liftből, és a szemközti ajtón
halkan lépek be. Azonnal megpillantom Chanyeolt, aki az ablak mögött
zajló eseményeket követi.
- Te rohadék, korábban is hívhattál
volna – megállok mellette.
- Jó reggelt, ajumma – vigyorogva
néz le rám. – A srác nem mond semmit, még a nevét se képes
elárulni. Azt se tudjuk ki ő – vállat von.
- Semmit nem mondott?
- Egy szót se – a fejét csóválja.
Fogom magam, és belépek a kis
szobába, ahol egy asztalon és két széken kívül nincs más.
- Szólalj már meg, te patkány! –
kiabál a bent lévő rendőrtiszt.
Intek neki, biccent egyet, és félreáll
az útból, így le tudok ülni a néma férfival szembe. Jobban
szemügyre veszem, és inkább egy fiú, mint férfi, mert sokkal fiatalabb, mint
amire számítottam. Az arcán apró, behegesedett vágások vannak,
amik az ablakon való kiugrás nyoma lehet. Meglepően helyes
fiúcska, barna tincsei kócosan pihennek a fején, látszik rajta,
hogy hosszú, fájdalmas éjszakája volt.
- Emlékszel rám, ugye?
Megemeli a fejét, sötétbarna szemeit
rám irányítja, majd kifejezéstelen tekintettel bólint egyet.
- Jobb lenne, ha válaszolnál a
kérdésekre, lehet, hogy a végén kihúzod magad a csávából –
még engem is meglep, hogy milyen nyugodt a hangom.
Az előttem lévő mappát kinyitom,
kiveszem belőle az eltűnt személyek képeit, és a fiú elé tolom
őket.
- Közülük felismersz valakit?
Hosszasan bámul engem, később néz
csak a fotókra. Az asztal alól felemeli megbilincselt kezeit, és
két képet visszatol felém. Az egyiken Lee Soomin, a másikon Lee
Haeri van.
- Ő hol van most? – az utóbbira
mutatok.
Válaszként vállat von.
- Életben van még?
Ismét csak vállat von. Hirtelen elkap
a düh, ezért lehunyom a szemeim, és veszek egy mély levegőt,
hogy higgadtan tudjam folytatni. Megmutatom neki a sikátorban lévő
felirat képeit is.
- Ezt te írtad?
Várom a választ, de semmi.
- Te írtad? – ismétlem.
Habozik, de végül rábólint.
- Hajlandó lennél megszólalni? –
kezdem elveszíteni a türelmem.
Az ablakra pillant, ami mögött
Chanyeol áll, de mi nem látjuk bentről, utána a bent lévő
rendőrre néz, majd a tekintete megáll rajtam, és lassan
megcsóválja a fejét.
Értem a célzást, intek a rendőrnek,
hogy menjen ki, majd Chanyeol felé mutatok, hogy kapcsolja ki a
mikrofonokat.
- Már nem hall senki – közlöm.
- Nem én vagyok, akit keresnek – a
hanga rekedtes, de határozott.
- Bizonyítsd.
Elmosolyodik, cinikus tekintettel rázza
meg a fejét.
- Ha nem te vagy az emberünk, akkor
honnan tudtál minden részletet Lee Soomin haláláról?
- Láttam.
- Mit kerestél ott? Éppen arra
jártál? – leplezett gúnnyal teszem fel a kérdést.
- Azt nem mondtam, hogy ott voltam,
csak láttam.
- Aha, értem... És hogy írtál a
falra, ha ott se voltál?
Elkapja rólam a tekintetét,
gyűlölködve néz maga elé.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés