6. Fejezet

Folyamatosan ráz a hideg, szédülök, az egész testem zsibbad. Olyan érzésem van, mintha egy hatalmas, fekete felhő venne körül, ami teljesen lebénít. Rosszul vagyok, alig tudok megállni a lábaimon, ezért leülök, szemben a gyanúsítottal.

- Sehun, már ha tényleg ez a neved... Honnan tudod rólam ezeket a dolgokat? – próbálom erősnek mutatni magam, de az ájulás szélén állok.

- Hm – elmosolyodik. – Maga számomra egy nyitott könyv.

- Ez n-nem válasz a kérdésemre... – nehezemre esik, de tartom vele a szemkontaktust.

- De igen. Ez a válasz, csak értelmeznie kell a szavaimat.

Szörnyen hasogatni kezd a fejem. Felállok, és a rosszulléttel küszködve eltántorgok az ajtóig.

- Minden rendben? – szól utánam a fiú.

Nem válaszolok, kezemet a kilincsre teszem, és nyitom az ajtót, de egy rövid időre minden elsötétül, mintha csak pislognék egyet. A szemeim újra kinyílnak, és ismét a fiatal sráccal találom szembe magam, a széken ülve. Értetlenül nézek körbe, azon gondolkozva, hogy miként kerültem vissza. Tekintetem megakad a rabruháson, aki türelmetlenül figyel.

- Elvesztette a fonalat, vagy mi? – mosolyog.

- M-mi? – nem tudom leplezni, hogy összezavarodtam.

- Lee Haeriről, az eltűnt lányról akart kérdezni... – az arcomat fürkészi, gondolom észrevehető, hogy egyáltalán nem vagyok képben – akit megtaláltak az erdőben...

Bevillan a vadállatok által széttépett holtest. A gondolataim nem tiszták, fekete füst fedi őket, de újra felveszem a magabiztos, határozott álarcot.

- Te ölted meg?

- Nem – a mosolya eltűnik, komor nézéssel állja a tekintetem.

- Akkor honnan tudtad, hogy hol van a test?

- Honnan veszi, hogy tudtam?

- A kis történeteddel mindent elmondtál...

- Én egy szóval se említettem, hogy az egy igaz történet, és nem jelentette azt, hogy bármit tudok a

hulláról – ismét egy ravasz mosoly kúszik az arcára.

Nem hülye, az már biztos. Így nehéz lesz bármit is kiszedni belőle, főleg úgy, hogy valamiért tartok tőle. Nem az a tipikus gyilkos, akinek eldurran az agya, és őrült módjára mészárol. Ő teljesen máshogy gondolkodhat, okosan játszik, és képes az orromnál fogva félrevezetni, ha nem figyelek oda.

- És a rajz? – felteszem az újabb kérdést.

- Az se bizonyítana semmit, de ezek szerint Ön simán elsiklik a részletek fölött...

- Ezt meg hogy érted?

- Hah, nincs félnivalóm, ha a kollégáinak is ennyi esze van – gúnyolódik. – Tegyük fel, hogy egy szakadék szélén áll. Távcsővel nézi a túloldalon lévő hegyet, ahova el szeretne jutni, de fogalma sincs hogyan juthatna át, ezért csak a távolból vizsgálja a hegyet. Viszont, ha letenné a távcsövet, akkor észrevehetné, hogy maga mellett van egy híd, amin átjuthat a célhoz.

Próbálom értelmezni, de túl nagy zavar van a fejemben, képtelen vagyok rájönni a szavai jelentésére.

- Többet nem tudok segíteni – vállat von.

- Azt áruld el, hogy hol van Lee Minhee.

- Nem tudom.

- Ne hazudj!

- Nem hazudok. Nem én raboltam el a nőket, nem én öltem meg azt a kettőt – meglepően higgadt.

- Akkor honnan tudsz ennyit a két meggyilkolt nőről?

Nem válaszol, elkapja rólam a tekintetét.

- Nos...? – sürgetem.

- Higgye el, hogy ártatlan vagyok – motyogja.

- Ártatlan, mi? – cinikusan felnevetek. – Ez jó vicc.

Felállok a székről.

- Ha kell, itt fogsz ücsörögni egész nap. Adok egy kis időt, hogy mindent átgondolhass, hátha úgy döntesz, hogy végre beismered.

Azzal ott is hagyom. Kilépek a kis szobából, és a nyomasztó érzés megszűnik. Meglátom Chanyeolt, aki aggódó tekintettel néz rám.

- Minden rendben van? Egy kicsit sápadt vagy.

- Jól vagyok – megdörzsölöm az arcomat, ami jéghideg. – Találtatok valamit?

- Egy Seiko Solar női karórát, ami az áldozaté volt. A laborban ujjlenyomatokat keresnek rajta – a srác felé biccent, aki mozdulatlanul ül az üveg mögött. – Ő nem mondott semmit?

- Szerintem ártatlan...

- Mi?

Azonnal észbe kapok. Miért mondtam ezt?!

- Csak egy hülye fejtörővel állt elő, hegyről, szakadékról, meg távcsőről.

- Valami idióta lehet – morog.

- Pont ellenkezőleg. Nagyon is okos, jól megválogatja a szavait, és olyan érzésem van, mintha valami hülye játékot űzne velünk.

- Viszont van még egy gond. A nyilvántartásban tíz Oh Sehun nevű ember szerepel, közülük egyetlen huszonöt éves van, de ő tavaly életét vesztette egy autóbalesetben...

- Tehát ez a fickó vagy bevándorló, vagy nem is az akinek mondja magát – összefoglalom a következtetéseket.

Teleszívom a tüdőm levegővel, és visszamegyek „Sehunhoz”. Ismét érzem azt a nyomasztó légkört, de kifejezéstelen tekintettel állok meg az asztal előtt.

- Mi a neved? – határozottan cseng a hangom.

- Már mondtam.

- Az igazira vagyok kíváncsi, amit édesanyád adott, amikor szégyenszemre a világra hozott.

Arcán megfeszülnek az izmok, dühös tekintete olyan, mintha ölni készülne, de nem ijeszt meg.

- Az igazi nevemet mondtam el – a szemei furcsán csillognak.

- Akkor miért nem szerepelsz Dél-Korea adatbázisában? Vagy te lennél az a személy, aki tavaly

meghalt? – hangomból ordít a szarkazmus. – Esetleg északról sikerült valahogy átjönnöd?

Nem válaszol.

- Hát jó, akkor most visszamész a kis celládba, mielőtt valaki másra bíznám a kihallgatásod, aki erővel szedi ki belőled a válaszokat.

Ismét az erdőben vagyok, de ezúttal világos van. Menekülnöm kell, valami üldöz, ezért az erdő széléig rohanok, addig meg se állok, amíg el nem fogy előlem a talaj. Egy hatalmas szakadék van előttem, aminek nem látni az alját, minden fekete. A semmiből előkapok egy távcsövet, és a túloldalt vizsgálom. Hirtelen megjelenik egy hegy, és ekkor jutnak csak eszembe Sehun furcsa szavai. Most is visszhangoznak a fejemben, szemeim elől elveszem a távcsövet, oldalra pillantok, és meglátom a hidat, ami összeköti a szakadék két felét.

Kinyílnak a szemhéjaim, sötétben tapogatózva keresem a telefonom. Kiveszem a párnám alól, felvillan a kijelzője, ami hajnali három órát mutat. Felülök, megdörzsölöm a szemeim, és kimászok az ágyból. A folyosóra érve villanyt kapcsolok, majd mezítláb csoszogok tovább a konyháig. Rémülten torpanok meg a küszöb előtt, a folyosóról beszűrődő fénytől egy alak rajzolódik ki az ablak előtt, pontosan velem szemben.

- Szia, Haneul – lágy, ismerős hangon szólal meg.

- Yifan?

Hevesen dobogó szívvel lépek beljebb, a kapcsolóhoz nyúlok, és a helyiség kivilágosodik, de az alaknak nyoma sincs. Csalódottan sóhajtok, öntök magamnak egy pohár vizet, és lassan kortyolgatom, hogy kiszáradt torkomat felfrissítsem.

Leteszem a poharat, egy hirtelen ötlettől vezérelve visszasietek a szobámba. A dolog túlságosan befészkelte magát a fejembe, nem tudnék nyugodtan aludni, ezért összeszedem magam, és elindulok a központba.

Üdvözlöm a portást, aki furcsa pillantásokkal, de beenged, majd a lifttel az irodák emeletére megyek. Kulccsal kinyitnám az ajtót, elfordul, de a zár nem nyílik. Próbálkozok párszor, míg végül egyszerűen lenyomom a kilincset, és az ajtó kinyitódik. Valaki nyitva hagyhatta tegnap.

A sötétben gondtalanul az asztalomhoz sietek, és csak az ott lévő kislámpát kapcsolom fel. A laptopba is egy gombnyomással életet lehelek, a hajamba túrva várom, hogy bekapcsoljon.

- Szia, Haneul – a fülemet ugyan az a lágy, kedves hang csapja meg, a hátam mögül.

Meglepetten fordulok hátra, és rájövök, hogy az ajtó azért volt nyitva, mert Chanyeol itt van.

- Mit keresel itt, ilyenkor? – én előbb kérdezem.

- Rovarirtás volt a házban, és amúgy is pár dokumentumot át akartam nézni.

- Rovarirtás, huh? – az asztala felé pillantok, ami tele van papírokkal. – Mindig is tudtam, hogy bogaras

vagy – elmosolyodok.

- Haha, nagyon vicces – fintorogva ül a helyére. – A földszinten élő családot ellepték a csótányok, ezért az egész épületet kipucolják – magyarázkodik. – És te minden nap ilyen korán jössz, vagy mi?

- Nem, csak... – elhallgatok, próbálok kitalálni valamit. – Csak a jelentéseket akartam átolvasni.

- Hajnali négykor?

- Igen! Miért, nem mindegy neked?! – hevesen förmedek rá, ezzel védekezek.

- Jól van, na – megadóan felemeli a kezeit. – Bocs, hogy ilyet mertem kérdezni...

A kezébe vesz egy lapot, és csendesen olvasni kezd. Folyamatosan az arcát figyelem, nem mutatja ki, de látom rajta, hogy ez nem esett jól neki. Feléled bennem a bűntudat, ezúttal halkabban szólok hozzá.

- Hol leszel, amíg rovarirtás lesz nálatok? – óvatosan kérdezem.

- Még nem tudom, majd Baekhyunt megkérdezem, hogy befogad-e pár napra – válaszol anélkül, hogy felnézne.

- Értem... – megköszörülöm a torkom. – Viszont... én szívesen látlak nálam, ha neked megfelel.

- Mi? – elkerekedett szemekkel pillant rám.

Nem akarom, hogy félreértse, nekem egyszerűen csak egy kis társaságra van szükségem. Bár normális esetben ő lenne az utolsó, akinek vágynék a társaságára.

5. Fejezet

Ledobom a kezemben tartott dossziét, ami hangosan csattan az asztalomon.

- Na, mi volt? – székestül fordul felém Chanyeol.

- Egyik szava üti a másikat...

Lehuppanok a helyemre, frusztráltan vakarom meg a homlokom, remélve, hogy ettől beindulnak az agysejtjeim, és könnyebben rájövök arra, hogy mi folyik itt.

- Nem mondott semmit, amivel beazonosíthatnánk? – válaszként csak a fejemet csóválom. – Uh... Nehéz dolgunk van. Mi lesz így vele?

- Őrizetben marad – felsóhajtok. – Furcsa a srác...

- Miért?

- Nem tudom. Már a nézésétől is kiráz a hideg.

Másnap ismét a vallatószobában ülünk a fiúval. Négyszemközt vagyunk, az ablak mögött Chanyeol nem hall semmit, hátha így könnyebben megered a bűnöző nyelve.

- Remélem két nap elég volt ahhoz, hogy átgondold a dolgokat, és most hajlandó vagy beszélni – nem mond semmit, ezért nem húzom az időt. – Kezdhetnénk a neveddel...

Szemeit összeszűkíti, és valamiért szorongani kezdek. A szívem a torkomban dobog, nehezen jutok levegőhöz, és olyan érzésem van, mintha a fejembe látna. Nagyot nyelek, próbálok továbbra is magabiztosságot mutatni.

- Szóval...?

- Nem mindegy, hogy ki vagyok? – halkan szólal meg. – Ha elmondanám a nevem, akkor se jutnának előrébb.

- Ha nem változtat semmin, akkor simán elmondhatod.

- Oh Sehun – elmosolyodik.

Meglep, hogy ilyen könnyen elmondta, de minden érzelmet elrejtek egy komor tekintet mögé.

- És hány éves vagy, Sehun?

- Huszonöt.

- Ott laksz, az erdőben? – sokkal jobban megy, mint amire számítottam, feltéve, ha nem hazudik.

- Igen.

- Miért?

- Mit miért? – megemelkedik az egyik szemöldöke.

- Miért egy erdőben laksz?

- Mert távol van a szörnyektől.

Olyan tekintettel és hangszínnel ejti ki ezeket a szavakat, hogy ismét végigfut rajtam a hideg, s a zavartságot már nem tudom leplezni. Folyamatosan a szemeimbe néz, ami még hátborzongatóbb, a kellemetlen érzéstől kényszeresen helyezkedek a széken.

- Milyen szörnyekről beszélsz?

- Az emberekről. Undorító lények, mindegyik önző, azt hiszik magukról, hogy tökéletesek, és mindenki más fölött csak ítélkezni tudnak. Pont, mint maga és a társai.

Minden egyes ponton libabőrös vagyok a szavaitól, rosszul vagyok, de ez most más, mint egy átlagos rosszullét. Még sose éreztem ilyet, mintha a levegő próbálná összenyomni a testem.

- Ezt úgy mondod, mintha te n-nem ember lennél – megremeg a hangom.

- Nem mondtam, hogy nem vagyok az – sejtelmesen elmosolyodik.

A szavak a torkomon ragadnak, és az agyam leáll. Állom a tekintetét, valamiért nem tudom levenni róla a szemeim. Halkan kapkodok levegőért, pár másodperc alatt sikerül összeszednem magam, és újra megszólalok.

- Tudod, hogy mi ez? – az asztalon lévő mappából kiveszek valamit, és elé csúsztatom.

- Ez egy eltépett papírdarab – elkomolyodva válaszol anélkül, hogy ránézne.

- A házadban volt, és érdekelne, hogy mi van rajta.

- Egy rajz.

- Miféle rajz?

- Volt egy lány, aki mindig versenyzett a bátyjával – nem értem, hogy miről beszél, de végighallgatom. – Egyik nap úgy döntöttek, hogy futásban mérik össze az erejüket, ezért bementek az erdőbe, és megbeszélték, hogy aki előbb végighalad az ösvényen, az nyer. A „rajt” vezényszót kimondva elindult a verseny, és a fiú rögtön az élre tört. A lány elszántan próbálta őt leelőzni, minden erejét bevetve futott, ahogy csak a lába bírta. Egyre közelebb került a fiúhoz, ám annyira hajtotta a versenyszellem, hogy nem nézett a lába elé. Megbotlott, és elesett. Gyorsan felállt, hogy folytassa a versenyt, de valami átvette az uralmat a teste fölött. Visszafordult, hogy megnézze miben esett el, és egy kezet látott, ami az egyik bokor alól lógott ki az ösvényre. Közelebb ment, széthúzta a bokor leveleit, és egy halott nő rémült, élettelen tekintettel bámult vissza rá. A lány otthagyta, újra versenybe szállt, leelőzte a bátyját, nyert, de a holttestről soha, senkinek nem beszélt.

Elhallgat, de még mindig ugyan olyan zavartan nézem őt. A széttépett rajzra pillantok, és ezek után már ki tudom venni belőle a földön fekvő lányt – akinek csak a lábai látszanak –, a bokrot és az alóla kinyúló kezet.

Újra Sehunra nézek, aki felvont szemöldökkel, mosolyogva bámul vissza rám, mintha várna valamire. Abban a pillanatban látom magam előtt a két nappal korábbi jelenetet, amikor őt követtem az erdőben, és villámcsapásként jut el tudatomig, hogy mit is jelent a története.

Hirtelen mozdulok, kiviharzok a szobából.

- Mi történt? – Chanyeol aggódó hangját figyelmen kívül hagyom.

Kilépek a folyosóra, a szemközti liftbe belépek, és ő az utolsó pillanatban ér oda, mielőtt becsúkódna az ajtó.

- Én vagyok a lány, és ő a báty. Azt mondta, hogy a lány nyerte a versenyt, ez alatt pedig arra gondolt, hogy elkaptam őt... és, hogy senkinek se beszélt a holttestről, de én vissza se néztem, ezt nem értem – hadarom a szavakat, amik éppen átfutnak az agyamon.

- Haneul, miről beszélsz? Milyen holttest?!

A lift leér a mélygarázsba, ezért nem válaszolok, sietősen rohanok a Chevrolet felé.

Tíz méterről is érezni a rothadó hús szagát. Az ösvény melletti bokrokat igyekezve vizsgálom át, amíg bele nem botlok abba, amelyik alatt a test van. Elszörnyedve nézek végig a fejen, amiről több helyen le van nyúzva a bőr, a szemek helyén csak két üres lyuk van, és hemzsegnek rajta a férgek.

- A vadállatok megcsócsálták... – hátrébb lépek, az orromat marja a dögszag.

Chanyeol emeli a telefont, hogy erősítést hívjon, közben próbálom kordában tartani az indulataimat, de nem sikerül.

- Bassza meg! – idegesen rúgok a mellettem álló fa törzsébe. – A büdös kurva életbe! – ezúttal az öklömmel ütöm a vastag kérget, újra és újra.

- Haneul! – Chanyeol lefogja a kezeimet, maga felé fordít. – Nyugodj meg!

- Hasra estem a holttestben, de olyan vak voltam, hogy észre se vettem! – kiabálok. – Szó szerint bele botlottam, és nem vettem észre! Tudod, hogy ez mekkora hiba?! – próbálok kiszabadulni a szorításából, de ő nem engedi.

- Nem tehetsz róla, a gyilkost üldözted. Megmenteni úgyse tudtad volna...

- De mi van, ha még életben volt? – elhalkulok.

- Azt majd Jongdae megmondja – elenged. – Menj vissza, szedj ki a srácból annyi információt, amennyit tudsz.

A feladatok kiosztása az én dolgom, de ez most nem vitatkozásra alkalmas idő, ezért rábólintok.

Még mindig a vallatószobában ül, hangos robajjal megyek be hozzá, de a szeme se rebben. Közvetlenül a széke mellett állok meg, ezért meg kell emelnie a fejét, hogy rám nézhessen.

- Megtalálta? – elmosolyodik.

- Te rohadt patkány!

Megmarkolom a narancssárga kezeslábas nyakrészét, és annál fogva húzom fel a rohadékot, egyenesen a szemeibe nézek, amik mérhetetlen nyugalmat mutatnak.

- A börtön legsötétebb gödrében fogsz megdögleni, és már az első kínzásod után könyörögni fogsz, hogy vessenek véget az elbaszott életednek – fogaim között szűröm ki a szavakat.

- Ahhoz előbb bizonyítania kell, hogy én vagyok a gyilkos – még mindig mosolyog.

- Ne aggódj, be fogom bizonyítani.

Visszalököm a székbe.

- Sok sikert, Haneul...

Ismét kiráz a hideg, rémülettel vegyült zavartságomat a düh mögé rejtem.

- Honnan tudod a nevem?!

- Han Haneul, 1986. február 23, Szöul.

- Mi?

- Az NBRK akadémiáján végzett, méghozzá kitűnő eredménnyel, egy Wu Yifan nevű, kínai férfi volt a társa-

- Elég...

- De ő egy éve kilépett, és most Park Chanyeol okoz fejfájást.

- Fogd be!

- Vissza akarja kapni Yifant, de jól tudja, hogy ő már nem fog visszajönni-

- Azt mondtam elég! – hisztérikusan csattanok fel.

Nem folytatja, kifürkészhetetlen tekintettel néz a szemeimbe.

- Te meg honnan tudod ezeket?

4. Fejezet

Az eső szakadni kezd, hamar feláztatja a talajt, és ez megnehezíti a dolgomat. Fától fáig haladok, biztos távolságban követem a férfit. Megszólal a telefonom, a bűnöző ezt meg is hallja, és futásnak ered.

Utána iramodok, megismerem az útvonalat, ami pont olyan, mint az álmomban. Ezúttal a lábam elé nézek, könnyedén átugrom a földből kiálló fagyökeret, és rohanok a férfi után.

Csökken köztünk a távolság, alig pár méterre van tőlem, de az egyik pillanatban elakad a lábam valamiben, és hasra esek. A sár azonnal befed, ezzel mit sem törődve felállok, és megyek tovább. Szem elől vesztettem a fickót, a lábnyomait követem, de azok egyre halványabbak, ahogy elmossa őket az eső.

Megtorpanok, már sehol egy lábnyom. Tanácstalanul nézek körbe, és ismerősnek találom a helyet, mintha már jártam volna itt. Lendületet veszek, s újult erővel indulok meg a fák között.

Fogalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy merre megyek, a lábaim maguktól visznek.

A vihar egyre hevesebb, dörög, villámlik, szakad az eső, mintha eljött volna a világvége, és megnyílt volna az ég. Úgy festek, mintha egy iszapbirkózáson lettem volna, elöl, nyaktól lefelé mindenem csupa sár, kellemetlen érzés, de figyelmen kívül hagyom.

Megpillantok egy régi, omladozónak tűnő viskót, ahova éppen bemegy a fekete kabátos férfi. A fák rejtekében közelebb osonok a bejárathoz, és az ajtó elé guggolva megpihenek. Mély lélegzetekkel veszem elő a fegyverem, lassan felállok, majd egy hirtelen mozdulattal rontok be. A félhomályban azonnal meglátom, és be is célzom a férfit, aki mozdulatlanul áll, nekem háttal.

- Kezeket a fej fölé! – utasítom határozottan.

Mozdul, hanyag módon emeli meg a kezeit, a tenyerei egy magasságba kerülnek a vállával. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen megadja magát, ezért óvatos vagyok.

- Egy mozdulat, és golyót eresztek a fejedbe – figyelmeztetem.

Nagyot nyelek, majd megindulok felé, és előveszem a bilincset. Nyúlok a csuklójáért, de abban a pillanatban elindul, rohanni kezd, nagy lendülettel ugrik ki a csukott ablakon, ami hangos csörömpöléssel törik össze. Időm sincs újra becélozni a pisztolyommal, ezért követem. Épphogy látótávolságban van, amikor kiérek, ezért a lába felé lövök, és sikerül valahol eltalálnom. Egy fájdalmas kiáltással esik össze, a nagy lendülettől még meg is hempereg a sárban.

- Végre megvagy, te patkány! – zihálva állok meg előtte.

Az oldalába rúgok, amitől még hangosabban szenved. Átfordítom a hasára, fölé térdelek, és a kezeit hátra húzva, kattintom rajtuk a bilincset.

- Azt hitted, hogy egész éjjel kergetőzni fogunk az erdőben? – felállok. – Van egy jó hírem: a börtönben eleget futhatsz majd, a rabtársaid elől.

Egy értelmes szót se tud kinyögni, csak fetreng a sárban, és szenved a fájdalomtól. Előveszem a telefonom, hogy értesítsem Chanyeolt. Nehéz lesz elmagyarázni, hogy hol vagyok.

A vihar elcsendesedik, lehajolok a bűnözőhöz, hóna alá nyúlva elhúzom az egyik fáig, hogy ne a sárban feküdjön, bár megérdemelné, hogy kapjon egy tüdőgyulladást is. A feje folyamatosan le van hajtva, teljesen mozdulatlan, csak a nyöszörgéseiből tudom, hogy magánál van. A lábaihoz guggolok, és a bal vádliján rögtön észre is veszem a lőtt sebet.

- Szívem szerint a fejedet lőttem volna szét – motyogom, miközben előveszek egy ruha zsebkendőt –, de akkor ugyan olyan szar, szemét alak lennék, mint te...

Körbe tekerem a sebet, majd jó erősen megszorítom rajta a kendőt, amitől hangosan felnyög.

- N-nem engem kerestek... – zihálja.

- Fölösleges mentegetőznöd.

Megérkezik Chanyeol, még három járőrkocsi és egy mentőautó is. A delikvenst kezelésbe veszik a mentősök, figyelem ahogy hordágyra teszik, közben Chanyeol szorosan mellém áll.

- Hihetetlen, hogy őt is te kaptad el... – halkan morogja.

- Te is látod, semmi hasznom belőled, ezért kérvényezni fogom, hogy visszaküldjenek Busanba – ravasz mosollyal fordítok neki hátat.

Elindulok visszafelé, ő pedig csendesen követ. Nem megszokott tőle ez a némaság, gondolom komolyan vette, amit az előbb mondtam. Megnyugtathatnám azzal, hogy valójában nem akarom elküldeni, de nem teszem, hátha ettől kicsit összekapja magát. Komoly tekintet mögé rejtem a mosolyom, és óvatosan lépek be az elhagyatottnak tűnő házba.

Az ajtó melletti kapcsolóhoz nyúlok, a legnagyobb meglepetésemre van áram, a plafonon lógó villanykörte bevilágít mindent. A körülményekhez képest rendezettnek, tisztának tűnik minden.

- Ez itt lakik? – fintorog Chanyeol.

- Nem tudom. Legyél óvatos.

Bólint, majd elindulunk különböző irányokba, hogy átfésüljük a házat. Nem nagy az épület, így simán van rálátásunk egymásra.

- El se hiszem, hogy igazad volt – halkan jegyzi meg, de tisztán hallom a szavait.

- Mire gondolsz? – belépek a konyhába.

Kihúzom a fiókokat, mindegyikben össze-vissza dobálva, hanyagul hevernek benne az evőeszközök.

- Ez a falfirkás dolog...

- Meglett a lány?

Kinyitom a hűtőt, a polcokon csak egy-két becsomagolt szendvics van, meg pár üveg soju.

- Nem tudom. Egy csapat ott maradt, hogy megkeressék. A pasi nem mondott semmit?

- Annyit tudott kinyögni, hogy nem ő a mi emberünk...

Visszamegyek a nappali-szerű helyiségbe, amíg Chanyeol bemegy az egyik szobába.

- Lehet, hogy tényleg nem – visszhangzik a hangja, ebből gondolom, hogy a fürdőben van. – Mi van, ha egy teljesen ártatlan embert lőttél lábon? Semmi bizonyítékunk, csak annyi, hogy éppen ott járt, pont akkor, amikor számítottunk rá.

- Pontosan ezért vagyunk most itt, hogy bizonyítékot találjunk. Jobb így, hogy rendőrségi felügyelet alatt van, amíg bebizonyítjuk, hogy ő rabolta el a nőket... és talán a gyerekeket is.

A kezembe akad egy papírdarab, amin egy rajznak látszó vonalak vannak, de a másik fele hiányzik.

Mindent felforgattunk, de minden olyan normális volt, amilyen normális lehet valami, az erdő közepén. Mintha egy férfi egyedül, a világtól elzárva élne ebben a kis házban.

Másnap reggel egy beérkező hívásra ébredek.

- Han nyomozó... – álmos, rekedt hangon veszem fel.

- A tegnap este letartóztatott fickót kiengedték a kórházból – hadarja Chanyeol –, itt ül a vallatószobában, de nem hajlandó megszólalni...

Kipattannak a szemeim, a telefonom kijelzőjére pillantok, ami szerint már dél is elmúlt.

- Bassza meg! Azonnal ott vagyok!

Szépen elaludtam. Pillanatok alatt összekapom magam, fél órán belül meg is érkezek az intézménybe. A harmadik emeleten kiszállok a liftből, és a szemközti ajtón halkan lépek be. Azonnal megpillantom Chanyeolt, aki az ablak mögött zajló eseményeket követi.

- Te rohadék, korábban is hívhattál volna – megállok mellette.

- Jó reggelt, ajumma – vigyorogva néz le rám. – A srác nem mond semmit, még a nevét se képes elárulni. Azt se tudjuk ki ő – vállat von.

- Semmit nem mondott?

- Egy szót se – a fejét csóválja.

Fogom magam, és belépek a kis szobába, ahol egy asztalon és két széken kívül nincs más.

- Szólalj már meg, te patkány! – kiabál a bent lévő rendőrtiszt.

Intek neki, biccent egyet, és félreáll az útból, így le tudok ülni a néma férfival szembe. Jobban szemügyre veszem, és inkább egy fiú, mint férfi, mert sokkal fiatalabb, mint amire számítottam. Az arcán apró, behegesedett vágások vannak, amik az ablakon való kiugrás nyoma lehet. Meglepően helyes fiúcska, barna tincsei kócosan pihennek a fején, látszik rajta, hogy hosszú, fájdalmas éjszakája volt.

- Emlékszel rám, ugye?

Megemeli a fejét, sötétbarna szemeit rám irányítja, majd kifejezéstelen tekintettel bólint egyet.

- Jobb lenne, ha válaszolnál a kérdésekre, lehet, hogy a végén kihúzod magad a csávából – még engem is meglep, hogy milyen nyugodt a hangom.

Az előttem lévő mappát kinyitom, kiveszem belőle az eltűnt személyek képeit, és a fiú elé tolom őket.

- Közülük felismersz valakit?

Hosszasan bámul engem, később néz csak a fotókra. Az asztal alól felemeli megbilincselt kezeit, és két képet visszatol felém. Az egyiken Lee Soomin, a másikon Lee Haeri van.

- Ő hol van most? – az utóbbira mutatok.

Válaszként vállat von.

- Életben van még?

Ismét csak vállat von. Hirtelen elkap a düh, ezért lehunyom a szemeim, és veszek egy mély levegőt, hogy higgadtan tudjam folytatni. Megmutatom neki a sikátorban lévő felirat képeit is.

- Ezt te írtad?

Várom a választ, de semmi.

- Te írtad? – ismétlem.

Habozik, de végül rábólint.

- Hajlandó lennél megszólalni? – kezdem elveszíteni a türelmem.

Az ablakra pillant, ami mögött Chanyeol áll, de mi nem látjuk bentről, utána a bent lévő rendőrre néz, majd a tekintete megáll rajtam, és lassan megcsóválja a fejét.

Értem a célzást, intek a rendőrnek, hogy menjen ki, majd Chanyeol felé mutatok, hogy kapcsolja ki a mikrofonokat.

- Már nem hall senki – közlöm.

- Nem én vagyok, akit keresnek – a hanga rekedtes, de határozott.

- Bizonyítsd.

Elmosolyodik, cinikus tekintettel rázza meg a fejét.

- Ha nem te vagy az emberünk, akkor honnan tudtál minden részletet Lee Soomin haláláról?

- Láttam.

- Mit kerestél ott? Éppen arra jártál? – leplezett gúnnyal teszem fel a kérdést.

- Azt nem mondtam, hogy ott voltam, csak láttam.

- Aha, értem... És hogy írtál a falra, ha ott se voltál?

Elkapja rólam a tekintetét, gyűlölködve néz maga elé.

3. Fejezet

Egy szemhunyásnyit se aludtam, és ez másnap reggelre meg is látszik rajtam. Egyedül vagyok az irodában, mindig korábban érkezem, mint mások. Egy pohár kávéval a kezemben az asztalomhoz megyek, amin már vár az eltűnt lány boncolásának eredményei. Belelapozok, és csak a számomra hasznos információkat bogarászom ki belőle.

Lee Soomin.

Egyéb sérülések: mély, szabályos vágások az arcon.

A halál közvetlen oka: a koponya roncsolódása.

A halál beálltának időpontja: 2014.07.26, 01:04.

01:04... Megborzongok, amikor belém csap a felismerés, hogy ugyan ez a dátum és időpont volt felírva a falra.

- Jó reggelt, ajumma! – Chanyeol hangjára összerezzenek, amire egy kuncogással reagál. – Elég szarul festesz ma... – leül az asztalához.

- Te minden nap szarul festesz.

Ignorálom, hogy nyelvet ölt rám, előveszem a telefonom, és indítom a hívást.

- Jongdae, sikerült beazonosítani az eszközöket, amivel Lee Soomint meggyilkolták? – hadarom.

- Azon dolgozom, de nem könnyű. A fejsérülést egyértelműen egy ütővel okozták, de az arcon lévő vágások... nem tudom – sóhajt. – Sok tárgy van, amikkel ilyen sérüléseket lehet okozni...

Amíg beszél, a táskámban turkálok, keresve valamit. A kezembe akad az egyik nyomtatott kép, amin a sikátorban talált szöveg van.

- Ellenőrizd, lehet, hogy egy „Benchmade 921 Switchback”.

- Mi?

- Benchmade-921-Switchback – ismétlem.

- De ez honnan jött? – értetlenség és zavartság cseng a hangjában.

- Majd később elmondom, csak csináld!

Bontom a vonalat, Chanyeol kiveszi a kezemből a képet, és összeszűkített szemekkel vizsgálja.

- Mi ez a Benchmade... 9... akármi? – felvonja a szemöldökét. – Egyáltalán te értesz valamit ebből?

- Tegnap volt ott valaki a helyszínelésnél, és egy pillanat alatt eltűnt.

- Eltűnt?

- Követtem, de egyszerűen eltűnt, és akkor találtam ezt a falon – a kép felé mutatok. – Rajta van minden a gyilkosságról: a név, az időpont és az eszközök.

- Miért írná le valaki?

- Nem tudom...

- A gyilkos írhatta?

- Nem tudom, Chanyeol! – csattanok.

- Jól van, na! Csigavér, ajumma!

Hangos robajjal nyílik az ajtó, Baekhyun zavart tekintettel jön be rajta, és levágódik az asztalához. Élesen fújtat egyet, miközben barna tincseibe túr.

- Mi a baj, Baekkie? – aggódva kérdezi Chanyeol.

- „Baekkie”? – suttogom magam elé.

- Érkezett egy bejelentés, hogy tegnap éjjel eltűnt egy testvérpár... Ti kaptátok volna ezt az ügyet is, de a túl sok eltűnés miatt átadták Jonginnak és nekem – felsóhajt. – Beszéltem a szülőkkel, de fogalmam sincs hogy induljak el, teljesen leblokkoltam – kétségbeesetten pislog maga elé.

Chanyeol feláll, nyugodt léptekkel megy oda hozzá, és nyugtatásképp megsimogatja a vállát.

- Megnézhetem?

Baekhyun átnyújtja neki a kezében tartott dossziét, amit fellapoz, majd figyelmesen átolvassa.

- Istenem... – elhűlten suttog. – Lee Seulgi és Sundong, egy öt éves ikerpár – rám néz –, ők is Gangnamban laknak...

Egyedül megyek vissza a tegnap este történt gyilkosság helyszínére. Az idegesítő zöldfülű bent maradt az irodában, hogy utána nézzen néhány dolognak, így teljesen magamra vagyok utalva. A sikátoron már meg se látszik, hogy itt tegnap éjjel egy szörnyűség történt, egyedül a falon lévő felirat maradt meg. Kicsi az esélye annak, hogy valami más nyomot is találjak, ami tegnap elkerülhette a figyelmünket, de a biztonság kedvéért még egyszer körülnézek. Egy bizonyos helyen friss festék illata csapja meg az orrom. A szaglószervemre hagyatkozok, ami elvezet a szeméttel teli konténerig, és a kiáradó szemétszagot is elnyomja a friss festék. Végignézek a falakon és a földön, de nem látok semmi festéknyomot. Megfogom a konténer oldalát, a kerekeinek köszönhetően könnyedén el tudom húzni a faltól, és azonnal meg is látom az újabb feliratot.

„Lee Haeri, 2014. 07. 28, 02:16, Benchmade 921 Switchback, Jeongneung”

Megcsörren a telefonom, azonnal felveszem, a vállamhoz szorítva tartom, közben leírom a szavakat, amik a falra vannak festve.

- Han...

- Igazad volt – megismerem Jongdae hangját –, az arcon lévő vágásokat egy Benchmade 921 Switchback pengéje okozta. A gond az, hogy több száz ezer darabot gyártottak, és elég népszerű a kés-piacon.

- Értem, köszönöm.

Már teljesen biztossá vált számomra, hogy ezek a falfirkák nem átverések.

Bontom a vonalat, zsebre vágom a papírt, és a szolgálati jármű felé sietve felhívom Chanyeolt.

- Ma éjjel meg akarják ölni a második eltűnt nőt is, a Jeongneung parkban – hadarom, miközben beülök a kocsiba, és indítom a motort.

- Mi?

- Nem hallasz azokkal a nagy fülekkel?!

- De ezt meg honnan veszed?

- Az most mindegy! Hívj oda mindenkit, akit csak tudsz!

Nem várom meg a válaszát, leteszem.

- Te komolyan egy falfirka miatt rendelted ide a fél rendőrséget? – korhol.

Éjfél van, a parkban lévő épület egyik fala mögött gubbasztva figyeljük a járókelőket.

- Tudom, hogy hülyeség, de inkább itt csövelek és hallgatom a hülyeségedet, minthogy meghaljon még egy lány úgy, hogy meg is menthettük volna.

- Mostanában olyan feszült vagy... Mi van veled, ajumma?

- Pofátlan taknyos! – tarkón vágom.

- Hé! – sajgó pontját dörzsölgeti.

Hátat fordítok neki, a guggoló pozíciótól már nem érzem a lábaim, ezért leülök a fűbe, hátamat a falnak támasztom. Figyelmen kívül hagyom Chanyeolt, a gyatrán kivilágított utakat figyelem, amik körbefutnak az egész parkon át. Nehéz úgy megtartani az éberséget, hogy az éjjel semennyit se aludtam, ezért veszem a bátorságot, és egy pillanatra lehunyom a szemeim.

- Haneul... – közvetlen közelről hallom Chanyeol suttogását. – Haneul, ébredj...

Finoman rázkódik a testem, felnyitom a szemhéjaim, és az idegesítő, zöldfülű gyerek karjai közt találom magam, még mindig a földön ülve. Lesöpröm magamról a kezeit, nyitom a számat, hogy melegebb éghajlatra küldjem, de széles tenyerével ezt megakadályozza.

- Idő van – súgja, majd elenged.

A karórámra pillantok, ami hajnali két órát mutat. Távolabb mászok Chanyeoltól, megdörzsölöm a szemeim, hogy kiélesedjen a látásom, és tekintetemmel folyamatosan pásztázom a parkot.

Már fél három is elmúlt, de még mindig nem történt semmi.

- Haneul... – Chanyeol egy hatalmasat ásít –, fölöslegesen gubbasztunk itt...

- Türelem.

- De most komolyan... Neked is pihenned kellene végre.

- Csak várj.

- Reménytelen eset vagy...

- Ott van, ott van, ott van! – izgatottan súgom, miközben kiszúrok egy gyanús alakot.

Egy fekete ruhás, férfinak tűnő személy óvatos, bizonytalan léptekkel halad a keskeny, köves úton. Szám elé emelem az adóvevőt, halk maradok, hogy ne hívjam fel magamra a bűnöző figyelmét.

- Látom a célpontot, körülbelül száznyolcvan' magas, az öltözéke teljesen fekete, épp most halad el előttünk – hadarom. – Tartóztassák le!

Eltelik pár másodperc, de semmi nem történik. Tanácstalanul nézünk össze Chanyeollal.

- Ismétlem: a célpont itt van, egy-nyolcvan magas, férfi, teljesen feketében...

Ismét nincs változás, egy rendőrt se látok, és a bűnöző gond nélkül halad tovább, kifelé tart a parkból.

- Bassza meg... – mérgelődök.

Nem hagyhatjuk elsétálni, ezért úgy döntök, hogy a kezembe veszem a dolgokat. Egy pillanat alatt felkelek a földről, és megindulok a férfi felé.

- Haneul!

Chanyeol kétségbeesetten kiabál utánam, a hangja betölti az egész parkot, ezzel a férfi figyelmét is felkeltette, aki azonnal futásnak ered.

Utána iramodok, a kijáratnál könnyedén átrohan a szolgálati járművek között, mert sehol egy rendőr, aki megállítaná.

A gyilkos beül az egyik autóba, mire észbe kapok, már az utcán száguld végig. Feltépem a Chevrolet ajtaját, beindítom, és a motor felzúgásakor máris tövig nyomom a gázt.

A bűnöző céltalanul bolyong, hogy lerázzon, de szorosan a nyomában vagyok. Hamar megunja a városban való cikázást, és vidék felé veszi az irányt. Ekkor lassítok, kissé lemaradok, hogy azt higgye lerázott. Minden erőmmel a vezetésre koncentrálok, de a telefonom megzavar.

- Haneul, te normális vagy?! – Chanyeol aggódó hangon szid. – Merre vagy?

- Követem, ki a városból.

- J-jól van... tartsd a távolságot és kerüld a feltűnést.

- Kösz a jó tanácsokat, mester – gúnyolódok, de még ez után is aggodalmaskodik.

- Folyamatosan közvetíts, megyünk utánatok!

Másfél órányi, sötétben való autókázás után a célpont végre megáll.

- Bongwon-dongban vagyunk, kiszáll az autóból, és az erdő felé tart – informálom Chanyeolt, miközben én is kiszállok a Chevroletből.

- Ne menj utána, várd meg, amíg odaérünk!

- Jól van, siessetek!

Bontom a vonalat, és bemegyek az erdőbe, a férfi után.

2. Fejezet

Megérkezünk a házhoz, minden csupa luxus és csillogás. Az ablakokból három emeletet, plusz egy tetőteret számolok. A falakat világoskék zsindely borítja, a kertből áradó zöld szín pedig szinte szúrja a szemem. Fintorogva követem Chanyeolt, fellépkedek a teraszhoz vezető, pár fokos lépcsőn, és az itt lévő székeket, asztalokat bámulom, amíg az idegesítő óriás megnyomja a csengőt.

- Az arcoddal csinálj valamit, mert elég sértő, hogy így nézel... – halkan közli.

- Ilyen az arcom, ha nem tetszik, ne nézd.

- Csúnya lennél, ha tényleg ilyen lenne.

Már esnék is neki a torkának, de ekkor kinyílik a kétszárnyú ajtó. A képen látott férfi – Minhee

élettársa – értetlen pislogásokkal néz végig rajtunk.

Chanyeollal a nappaliban beszélgetnek, miközben én körbejárom a lakást. A nappalira nyíló folyosó másik végéhez megyek, ahol a konyha van. Benézek minden egyes fiókba, de nem találok véres kést, vagy hasonló gyanús tárgyat, ezért továbbmegyek. Magabiztos léptekkel közlekedek az ismeretlen helyen, a következő hely a fürdőszoba, ahová kerülök. Minden olyan nagy, mindenből sok van, mintha három család lakna itt. Kinyitom a túlméretezett fürdőszobai szerkényt, ebben a pillanatban valami zajt hallok fentről, mintha az emeleten leejtettek volna valamilyen nehéz tárgyat.

- Mr. Son! – visszamegyek a nappaliba.

- Parancsoljon – mosolyogva néz rám, de ez egyáltalán nem tűnik őszintének, inkább egy gyenge próbálkozásnak látszik, hogy valamivel leplezze az idegességét.

- Egyedül van itthon?

- Igen, miért?

- Hm – elmosolyodok. – Csak kérdeztem.

Látom Chanyeol helytelenítő pillantását, de figyelmen kívül hagyom, és visszamegyek a folyosóra. Megállok a lépcső előtt, és felnézek az emeletre. A terep tisztának tűnik, de a kezemet – a biztonság kedvéért – a pisztolytáskám mellett tartom. Felmegyek a lépcsőn, egy hosszú folyosó fogad, a két oldalán ajtókkal, mintha egy hotelbe kerültem volna. Benyitok az első szobába, majd a következőbe és így tovább, de egy bútor sincs bennük, csupán üres falak és beton padozat. Az utolsóba nyitnék be, de ekkor megdörren a levegőben Chanyeol hangja.

- Haneul! – a földszintről kiabál. – Gyere, menjünk!

- Egy pillanat!

- Haneul! – erélyesebben szól rám.

- Kinyírom... – motyogom, és otthagyom az utolsó ajtót.

Visszafojtott bosszúsággal megyek le, már ott vár az a seggfej a bejárati ajtónál. Váltunk egymás felé egy gyors, gyilkos pillantást, majd a férfi felé fordul.

- Elnézést a zavarásért – biccent. – Értesíteni fogjuk, ha találunk valamit.

- Köszönöm, kellemes napot!

A gesztikulálásával szinte kitessékel minket, majd becsukja mögöttünk az ajtót. Chanyeol elé vágok, hogy én ülhessek be a kormány mögé. A motort már be is indítom, mire beszáll mellém.

- Fura egy fickó... – megjegyzem.

- Nem mondott semmi érdekeset, de amíg beszéltünk, végig azt figyelte, hogy merre jársz, és nem tűnt valami nyugodtnak.

- Remélem ez már nálad is gyanús viselkedésnek számít – gúnyosan vetem oda.

- Haneul, nem kezdhetsz ujjal mutogatni az első emberre, akit találomra kinevezel emberrablónak! – próbál fegyelmezni. – Valószínűleg eléggé meglephettük azzal, hogy csak úgy beállítottunk.

- Persze, eltűnik az élettársam, és meglepődök, ha megjelennek a nyomozók – erős szarkazmusomat egy fintorral fűszerezem.

- Ne csináld már ezt az arcoddal...

- Te kis...! – megemelem a kezem, hogy megüssem, de mégse teszem meg, amin ő csak vigyorog. – Tiszteld az idősebbet!

- Mennyivel is vagy idősebb nálam? – úgy tesz, mint aki erősen gondolkozik. – Öhm... egy hónappal? Vagy kettővel?

- Egy évvel, te kis taknyos!

- Wow, te ilyen öreg vagy már?

- Öreg?! – újra emelem a kezem, és ezúttal vállba is ütöm.

- Hé, ez fájt!

Tekintetem a házra téved, azonnal kiszúrom a férfit, aki az egyik ablakban áll. Chanyeol felé nyúlok, hogy felhívjam erre a figyelmét, de elhúzódik tőlem, azt hiszi, hogy meg akarom ütni.

- Figyel minket – közlöm vele, és az ablak felé mutatok.

- Mi? – megfordul, hogy ő is lássa. – Haneul, ez már tényleg szánalmas, hogy ennyire próbálod bizonygatni, hogy ő az emberünk. Még semmilyen bizonyítékunk sincs.

- Majd kiderül – a gázra lépek, elindulunk visszafelé. – Nem szoktam csak úgy gyanúsítgatni az embereket, valami azt súgja, hogy ő a tettes.

- Ebben az esetben tartogasd neki az erődet – még mindig a vállát szorongatja. – Durva, hogy ennyi idősen ekkorát tudsz ütni...

- Te köcsög! – újra megütöm, hangosan nyekken egyet. – Ne nevezz öregnek, huszonhat évesen hogy lehetnék az?!

- Jól van, ajumma, nyugodjon le, kérem.

- „Ajumma”?! – magas hangon ismétlem. – Tényleg ennyire vágysz a halálra, te kis taknyos?!

Tudom, hogy direkt táncol az idegeimen, normál esetben nem tudna ezzel felidegesíteni, de már a jelenlététől is azt érzem, hogy szívesen felrobbantanék valamit.

Késő este még az irodában ülök, és az héten eltűnt nőkről írt jelentéseket olvasom, hátha találok valamit, ami ad egy támpontot, és el tudunk indulni róla.

Lee Soomin, huszonegy éves, egyetemista. Gangnamban van a bejelentett lakhelye.

Az eltűnés bejelentésének időpontja: 2014. 07. 21.

Lee Haeri, húsz éves, egy étteremben felszolgáló. Szintén Gangnam. 2014. 07. 23.

Lee Minhee, huszonhárom éves, szakács. Gangnam. 2014. 07. 25.

A képeiket nézem, mindegyikük hosszú, barna hajú, szép arcú, fiatal lányok.

Gangnamban laknak, és a vezetéknevek egyeznek, de a Lee elég gyakori, és dátumok azt a sejtést bizonyítják, hogy lehetséges, ugyan az az elkövető.

Hirtelen valaki közvetlenül a hátam mögül felordít és megragadja a vállaim. Unottan fordulok meg, Chanyeol megszeppenve pislog le rám.

- Nem ijedtél meg?

- Kisfiam, lehet, hogy te összefostad volna magad, de nekem ennél jóval több kell, hogy megijedjek – öntelt mosolyra húzom az ajkaim.

- Ch – nyelvet ölt rám. – És miért vagy még mindig itt?

- Én keményen dolgozom, nem úgy, mint egyesek... Na, és te?

- Itt felejtettem a telefonom – elveszi az asztaláról.

Újra a dokumentumok fölé hajolok, a szemem sarkából arra leszek figyelmes, hogy a taknyos mellém húzza a székét, majd leül rá.

- Mit csinálsz? – értetlenül nézek.

- Keményen dolgozok, mint a partnerem – elveszi az egyik jelentést, és beleolvas.

- Nem vagyunk partnerek, te csak egy zöldfülű vagy, akit a nyakamba varrtak.

Kuncog egyet, de nem néz rám.

Egy sötét erdőben vagyok, szakad az eső, és futok valaki után. Nem látom Chanyeolt, de közvetlen közelről hallom a hangját, irányít, hogy merre menjek.

- A bokor után fordulj balra, és kövesd az ösvényt!

Elfordulok, a cipőm talpa hangosan cuppog a sáros talajon, az eső is egyre jobban esik. Alig látok valamit, a villámlások segítenek csak, hogy egy pillanatra kivilágosodjon minden.

- Vigyázz!

Nem értem, hogy mire akar figyelmeztetni, de mire észbe kapnék már történik is minden. A lábam elakad egy kiálló gyökérben, és hasra esek. Mindenhol beborít a sár, de felállok, és futok tovább.

A szemeim kinyílnak, az irodában találom magam, felemelem az asztalra hajtott fejem, és körülnézek. Chanyeol feje szintén az asztalon pihen, ő is alszik. Megérintem a vállát, gyengén megrázogatom, hogy felébredjen.

- Chanyeol, kelj fel!

Nyöszörög egy sort, majd a szemhéjai nagy nehezen kinyílnak.

- Mi van? – rám néz.

- Haza kéne menni – az órámra pillantok –, fél kettő van.

- Fél kettő?! – a szemei kipattannak, felkapja a fejét, és körbenéz.

Összepakolok az asztalon, majd felállok, de ő még mindig csak ül, és álmosan bambul.

- Gyere – meglököm.

Ő is lábra áll, elindulunk kifelé, s a telefonom csörgése zavarja meg a szoba csendjét.

- Han nyomozó – felveszem.

- Megtaláltuk az egyik eltűnt nőt – közli egy ismerős férfihang.

Chanyeollal megérkezünk a helyszínre, Gangnamban, egy forgalmas környék sikátorához. Kiszállok a kocsiból, sietős léptekkel haladok a helyszínelők felé. Átbújok a sárga szalag alatt, és próbálom megtartani a kifejezéstelen tekintetet, amikor meglátom a letakart testet. Leguggolok Jongdae mellé, aki lehúzza a testről a leplet, hogy láthassam az arcát, de az teljesen el van deformálódva, tele van vágásokkal, és így felismerhetetlen.

- Sikerült azonosítani? – felhúzom a kesztyűket.

- Nála voltak az iratai.

Átnyújt egy pénztárcát, kinyitom, s az igazolványt kiveszem belőle. Lee Soomin.

- Ő volt az első... – sziszegem. – Mi történt vele?

- Alig fél órája lehet halott, egy részeges járókelő talált rá – az egyik irányba mutat, ahol épp Chanyeol beszél a láthatóan rémült férfival. – A halál oka egy fejsérülés – Jongdae elfordítja a lány fejét, így látom az eldeformálódott koponyát –, egy baseballütővel, vagy hasonló életlen tárggyal zúzták szét a koponyacsontot. Az arcot pedig egy vékony, éles pengével vághatták szét, máshol nem találtam sérülést, és nemi erőszaknak sincs nyoma.

- A boncleletet majd kérem az asztalomra.

- Meglesz – bólint.

Felállok, előveszem a zseblámpámat, és beljebb megyek a sikátorba. A földet pásztázom, de a szemétnek tűnő dolgokon és véren kívül semmit se látok. Felnézek, a sikátor túloldalán megpillantok egy alakot, aki futásnak ered, amint észreveszem. Utána iramodok, kiérek a másik utcára, de az illetőnek nyoma veszett, pedig egy autó sincs, se olyan hely, ahová ilyen gyorsan eltűnhetett volna. Egyszerűen felszívódott.

Alaposan körbenézek, de sehol se látom, végül elindulok visszafelé, de két lépés után megtorpanok. A falra világítok, és hátrébb lépek tőle, hogy teljes belátásom legyen a felületre.

"Lee Soomin, 2014. 07. 26, 01:04, egy ütő és egy Benchmade 921 Switchback."

Hatalmas betűkkel, fekete festékszóróval vannak felírva a betűk. Végigfut a gerincem mentén a hideg, mert nem értem, hogy ki és miért írhatta ezt ide, a tett színhelyén. Saját magát buktatja le.

1. Fejezet

*NBRK - Nemzetközi Bűnügyi és Rendfenntartási Központ

Sötét és hideg van, az eső is zuhog. A dzseki alatti ingem és farmernadrágom a testemre tapad, egyre jobban elnehezülnek, ahogy szívják magukba az esőcseppeket. Utcáról, utcára rohanok, érzem, hogy fáradok, de nem adom fel. Tekintetem a fekete kabátos férfire szegezem, aki menekül előlem. A távolság lassan csökken köztünk, s az utolsó csepp energiámat is felhasználva fokozom a tempót. Már alig egy méterre vagyok tőle, elrugaszkodom a földtől, és rávetem magam. Elveszti az egyensúlyát, ez által mindketten a földre kerülünk. Arccal a beton felé érkezik, leszorítom, és kezeit hátra húzom a derekához.

– Csalásért és a hatóság előli menekülési kísérletért letartóztatom – kattintom is a bilincset a csuklóin.

Zihálva állok fel, őt is felrángatom a földről, miközben élesen sikítozó sziréna veri fel a csendes utcát. A rendőrök átveszik tőlem a bűnözőt, aki csendesen viseli tettei következményét.

– Szép volt, Haneul – mosolyogva vereget vállba a társam.

– Te is itt vagy? Annyira lemaradtál, hogy meg is feledkeztem rólad – csipkelődök.

– Szégyenkezem is, amiért egy nő lekörözött – vigyorog.

Hazaérve levetem a teljesen átázott ruháimat, hosszú tincseimet kiengedem a szoros copfból, és beállok a forró zuhany alá. Így megy ez napról, napra, ami fárasztó, de mégis örömmel tölt el a munkám. Már gyerekként eldöntöttem, hogy az emberek biztonságáért fogok dolgozni.

Másnap reggel egy nagy boríték vár az irodai asztalomon, „Han és Park nyomozó” felirattal. Leülök, és kíváncsian nyitom fel, figyelmesen olvasni kezdem a jelentést.

- Jó reggelt! - hallom az érkező társam hangját, de nem figyelek rá. - Mi ez? - közelebb hajol.

- Ne mássz a személyes terembe! – a kezemmel egy képzeletbeli falat építek az arcunk közé.

Park Chanyeol olyan ember, aki mindig szórakozott és gyerekes, de van egy komoly énje, amit akkor vesz elő, ha akció van. Olyankor rá se lehet ismerni. A magasságát illetően hatalmas termete van, de a testsúlya körülbelül annyi lehet, mint egy tollpárnáé; mégis hatalmas erő van benne, amit sose fogok megérteni. Az arcát illetően egy helyes fiúcska, a manó fülei ellenére is, amik állandó viccek tárgyai. Egy éve helyezték át mellém, a személyiségünk teljesen különbözik, és sokszor az agyamra megy, mégis egész jól kiegészítjük egymást a nyomozások során.

- Tegnap rendeltem kaját, és a ramennel valami nagyon nem stimmelt – belekezd a szokásos sztorizgatásába, de én a jelentésre koncentrálok –, mindig onnan rendelek és általában jól főznek, de most nagyon elcseszték, lehet, hogy új szakács van, vagy nem tudom, de -

- Gyere, induljunk – felpattanok, és a kezébe nyomom a borítékot.

- Hova? - szól utánam.

A parkolóban ér utol, beszáll az anyósülésre. Beindítom a koromfekete Chevrolet motorját, és csatlakozunk a nagy forgalomba. Chanyeol átkapcsol komoly módba, és a jelentésben álló szövegre koncentrál.

- Megint eltűnt egy nő? – meglepetten pislog, de a hangja egyáltalán nem úgy hangzik, mint akit meglepett a dolog. – És ez is Samcheongdongban történt... A héten ez a harmadik ilyen bejelentés.

- Képzeld Chanyeol, én is itt dolgozom, egyelőre még jó a memóriám és nem okoz gondot, hogy elszámoljak háromig – a szemeimet forgatom.

Nem látom, de érzem magamon a sértődött tekintetét. Hallat egy frusztrált sóhajt, majd ismét megszólal.

- Csak azért mondom, mert szerintem ugyan az lehet a tettes...

- Azt a mindenit! Micsoda következtetés, én erre még nem is gondoltam – erősen túlzott szarkazmussal válaszolok. – Ezért a szenzációs feltevésért kérvényezhetnéd a fizetésed megduplázását – pirosra vált a közlekedési lámpa, ezért megállok a kereszteződés előtt.

- Rohadtul nem értem, hogy mi bajod van! – felcsattan. – Miért utálsz ennyire?

- Nem utállak, csak annyira egyértelmű-

- Neked minden olyan egyértelmű! – tovább háborog. – Tudom, hogy profi vagy, azt is tudom, hogy nem akarsz elfogadni a társadként, és örülnék, ha legalább egy napig nem beszélnél úgy velem, mint egy tapasztalatlan zöldfülűvel.

- Előbb bizonyítsd, hogy nem vagy az – fennhangon vetem oda, a lámpa zöldre vált, és a gázra lépek.

Tömör feszültség van az autóban, Chanyeol némán ül mellettem. Az utat nézem, de a szemem sarkából látom, hogy az ujjaival a térdén dobol, és ebből tudom, hogy ideges. Ez csak egy volt a sok veszekedés közül, sőt, ez még csak egy kisebb vitának számít. Az elmúlt egy évben egyszer se voltam kedves vele, teljesen jól látja a helyzetet: nem tudok úgy gondolni rá, mint a társamra. Nem vele a van a gond, ő nem tehet semmiről. Én vagyok a hibás, mert nem vagyok képes elfogadni a változásokat.

Hát elérkezett a nem várt nap. Már kora reggel hasogató fejfájással ébredek, és ez csak megerősít abban, hogy szörnyű napom lesz.

Morgok egy köszönés-szerűséget a portásnak, illetve mindenki másnak, aki velem szemben jön az NBRK* intézményében. A huszadik emeleten kilépek a liftből, a labirintust képező folyosókon magabiztos léptekkel haladok végig, a megszokott útvonalon. Bemegyek a „Nyomozói iroda” ajtaján, és akaratom ellenére is, rögtön kiszúrom az ismeretlent, aki az én asztalom melletti helyen ül. Egy fintor kúszik az arcomra.

- Jó reggelt, Haneul!

Figyelmen kívül hagyom Baekhyun üdvözlését, és asztalomhoz megyek, hanyagul dobom le a táskám, és rá se nézek az idegenre, aki azonnal felpattan, és mélyen meghajol.

- Jó reggelt, Han nyomozó! Park Chanyeol vagyok az új-

- Tudom ki vagy – összeszűkített szemekkel nézek rá. – Nem kell jópofizni meg udvariaskodni, inkább arra koncentrálj, hogy megfelelően végezd a dolgod – szemrehányó tekintetemet leveszem róla, leülök, és a fiókban kezdek keresni egy dokumentumot.

- Keményen fogok dolgozni! – túláradó lelkesedéssel, újra meghajol.

Megérkezünk a megadott címre, még mindig nem szólunk egymáshoz. Kiszállunk a szolgálati járműből, és a környékhez képest igényesnek tűnő családi ház ajtaján Chanyeol kopog be. Másodperceken belül egy megtört asszony nyit ajtót, a felmutatott jelvényeink láttán megkönnyebbülés fut át az arcán.

- Hál' Isten... – teljesen kitárja az ajtót. – Jöjjenek be!

A ház belülről is rendezett és igazán otthonos, tipikusan olyan hangulatú, mint egy idős házaspár kis lakása. A nő bevezet minket a nappaliba, ami nem túl nagy. Egy kanapén, egy asztalon, egy tévén és néhány polcon kívül nincs benne más. Chanyeol és a nő helyet foglalnak, én pedig a polcok felé veszem irányt, hogy körülnézzek, de közben figyelmesen hallgatom a beszélgetést.

- Lee Minhee, az Ön lánya, igaz? - kezd bele a társam.

- Igen – a hölgy hangján hallatszik, hogy próbálja visszatartani a sírást.

- Pontosan mikor látta őt utoljára?

- Tegnap előtt. Minden vasárnap átjön vacsorázni, és csak késő este ment el.

- Egyenesen haza indult?

- Azt mondta, hogy igen.

- Vannak esetleg ellenségei, vagy olyan emberek, akikről eképzelhető, hogy tettek vele valamit?

- Dehogy! Minheet mindenki szereti. Kedves és aranyos, a munkatársaival is jó a kapcsolata... Ugye életben van még? Kérem, mondják, hogy épségben megtalálják! – a hangja egyre kétségbeesettebb.

- Azon vagyunk, asszonyom – nyugtatja Chanyeol.

A polcokon álló, bekeretezett képeket figyelem. A legtöbbjükön rajta van az asszony, ezért azt gondolom, hogy ezek mind családi fotók. Óvatosan elveszem az egyiket, hogy közelebbről szemügyre vegyem. A képen boldogan mosolyog az anyuka, mellette egy vele egykorú férfi áll, középen pedig egy fiatal lány, Minhee. A képből árad a családi szeretet, mindenki olyan boldognak és gondtalannak tűnik rajta. Elszörnyedek, mert véget ért náluk ez az időszak, és most az eltűnt lányért aggódnak. Visszateszem a képet, és a mellette lévőt is leveszem. Ezen a lány van, és egy férfi, aki idősebbnek tűnik nála. Boldog mosoly van az arcukon, és egymásba karolva állnak.

- Ki ez a férfi? – a nő felé mutatom a fotót.

- Ő Son Kyundong, Minhee élettársa.

- Milyen a kapcsolatuk?

Chanyeol szúrós pillantással megrázza a fejét, de figyelmen kívül hagyom, a nő válaszára várok.

- Még sose volt köztük komolyabb veszekedés, legalábbis én nem tudok róla. Öt éve együtt vannak, már az esküvőt is tervezik... – ismét a könnyekkel küszködik.

- Körülnézhetnénk a lakásukban?

- Persze csak akkor, ha nincs ellenére – teszi hozzá Chanyeol.

- Nekem mindegy mit tesznek, csak találják meg az én drágámat! – egy zsebkendővel törölgeti a könnyeit.

Egy kis cetlire leírja a címet, közben végig sír. Amikor megtört családtagokat, barátokat látok, teljesen átérzem a helyzetüket, pontosan tudom, hogy mit éreznek.

Beülünk a Chevroletbe, de ezúttal Chanyeol vezet.

- Ezt jól elszúrtad – korhol.

- Csak a dolgomat végeztem.

- De lehetnél közben egy kicsit tapintatosabb is. Itt érző emberekről van szó, akik aggódnak a szeretteikért, nem rohanhatod le őket azzal, hogy máris meggyanúsítod az egyik közeli ismerőst.

- Nem gyanúsítottam senkit! – csattanok. – Egy szóval se mondtam, hogy a pasi tette!

- Lehet, hogy nem mondtad ki, de elég egyértelmű volt, hogy rá gyanakszol, ráadásul indokolatlanul.

- Te most próbálsz kioktatni?

- Nem, csak eszedbe juttatom azt, hogy az embereknek vannak érzéseik, és szerintem nem hiányzik nekik, hogy haszontalan elméletekkel halmozd el őket!

Szólásra nyitom a számat, de meggondolom magam, és nem mondom ki a szavakat, helyette inkább a szélvédőn bámulok kifelé, s képzeletben egy vécébe nyomom Chanyeol irritáló fejét.

- Annyi lett volna a dolgod, hogy átnézed a holttestet, erre te öntörvényűen felfedező útra indultál! – idegesen vágom az asztalra a papírokat, amik hangosan csattannak rajta.

Az egész iroda elnémul, mindenki minket néz, de egyáltalán nem érdekel.

- Meglett a gyilkos, és ez a lényeg! – Chanyeol magabiztosan érvel maga mellett.

- Könnyebben is kézre kerülhetett volna, ezzel csak megnehezítetted a dolgunkat!

- De könyörgöm, te most mit problémázol ezen?! Ugyanaz lett a végeredmény! – nem kiabál, de a hangja erőteljes, határozott. – Tudod mit? Szerintem neked csak az a célod, hogy valamivel belém köthess! Mindig, minden kis apróságért kiosztasz, hülyeségek miatt kezdesz veszekedni! Miért? Ezzel csak hátráltatsz engem és saját magadat is!

- Kész, vége, én ezt nem csinálom tovább!

Lendületesen sarkon fordulok, az eseményt követő emberek félreállnak az útból, és kivonulok a szobából. Az utam egyenesen a folyosó másik végéig tart, ahol a főnyomozó irodája van. Bekopogok, nagy légvételekkel próbálom lenyugtatni magam.

- Gyere – kihallatszik a válasz.

Benyitok, becsukom az ajtót, és egy meghajlással üdvözlöm a negyvenes éveiben járó férfit, aki a papírokat leteszi a kezéből, s a szemüvegét leveszi, majd rám pillant.

- Mi a helyzet, Han nyomozó? – kedves mosoly van az arcán.

- Lenne egy problémám... – óvatosan araszolok közelebb az asztalhoz.

- Ha Park nyomozóról van szó, akkor hallani se akarom – a mosolya eltűnik, komollyá válik a tekintete, de ez sem tántorít vissza.

- De én-

- Nem! – felemeli a kezét, ezzel csendre int. – Figyelj, Haneul... Látom, hogy nagyon nem bírjátok egymást, de én tudom, hogy Chanyeol a tökéletes partner számodra, mert benne megvan az, ami belőled hiányzik.

- Biztos van más is, akiben ezek megvan – erősködök.

- Őket is ugyanígy utálnád, nem igaz? – nem válaszolok, mindketten tudjuk, hogy igaza

van. – Elhiszem, hogy hiányzik Wu nyomozó, de nem tudom visszahozni melléd, sajnálom...

- Én is... – suttogom magam elé.

- Tessék?

- Nem kaphatnék valaki mást, Chanyeol helyett? – visszaterelem a témát.

- Mit gondolsz, szerinted az égből potyognak a bűnügyi nyomozók? Örülnöd kéne, mert Park nyomozó volt az egyetlen, aki képes volt Szöulba költözni azért, hogy a társad legyen. Ráadásul Busan legjobb ügynöke volt. Békélj meg vele, és a munkára koncentráljatok, egymás szekálása helyett.

Nem válaszolok, de az arcomra ülő fintort nem tudom elrejteni.

- Ne őt hibáztasd – folytatja. – Ő nem tehet semmiről.